2011. augusztus 14., vasárnap

Orchideák

Zsuzsa barátnőnk a lakásfelújítás után új képet szeretett volna hálószobájuk falára. Orchideákra gondolt. Mivel az nálunk van egy rakással, le is fotóztam egyet, majd egy kis machina után 3 részletben nyomtattam ki a képet, vászonra, vakrámázva, egyenként 50x100 cm-es nagyságban.
Ha esetleg tetszik, innen letölthető háttérképnek is, 1920x1200 pixeles képméretben.


2011. augusztus 1., hétfő

Antigravitációs lencse

Édesapám vett magának egy új karórát, nagyobbat az eddiginél, hogy – mint ő mondta – jobban láthassa a számokat. Szerintem egyszerűen csak azért, mert megunta a régit, valami modernet akart. Meg különben is, már két hete az órásnál hevert, várta, hogy megreparálják a belsejét. Életében először. Pedig nem mai darab, anno még a háború előtt vette a nagyapám ezt a svájci, felhúzós szerkezetet. Ízig-vérig kézműves munka, teli fogaskerékkel. És nekem épp emiatt tetszett. Egyszerű fizika, kis fém térbe szorítva a múló idő, mellé egy csipetnyi történelem a lélektelen elektronikus kütyük között.
Tehát mikor végre hívott bennünket a mester, hogy elkészült a javítással, édesapám jóváhagyásával én mentem el a műhelyébe, s hoztam el a családi örökséget. Minden rendben, a mutatók ugyanolyan szépen törtek előre rendületlenül, mint annak előtte. Másodpercről másodperce, kis halk kattanással. Ám valami mégis megváltozott. Ahogy először ránéztem, miután felcsatoltam csuklómra, egy apró furcsaságot vettem észre a számlapon, vagyis inkább fölötte az üvegen. Jobb oldalt, a hármas fölé egy kis buborék, egy fél centis nagyító került. Nagyobbnak látszott alatta a rovátka, és vastagabbnak a mutatók is, ha arra jártak. Hamar rájöttem, az órás elcserélte az üveglapot egy olyan óráéval, amelyik a hármas helyén a dátumot jelezte ki. Engem nem zavart, még jól is néz ki, a mester meg majd szól, ha neki ez hiányzik.
A következő napom abban a kellemes tudatban kezdődhetett el, hogy mindig tudni fogom, mennyi a pontos idő, nem kell majd elővennem mobiltelefonom. A rugó, a benne lévő feszültség, az egyszerű törvények engem is magukkal rántottak, mintha én is visszavonhatatlan részéve váltam volna az örökké mozgó mechanikus világegyetemnek.
Elragadó volt ez a tökéletesség, és az óra, meg rajta a fénylő lencse ismerőseim érdeklődését is felkeltette. Néhányan le akarták törölni, mint egy odaragadt vízcseppet, majd, miután ez nem sikerült, gyermetegen gyönyörködtek a napsugarak játékában. Végül aztán mind megkérdezték:
– Mi ez itt?
– Ez egy olyan üveglap, amelyik nem erre az órára készült, hanem...
Így telt el a délelőtt, alig pár óra alatt kilencen érdeklődtek a buborék felől. És én mind a kilenc alkalommal igazán precíz okfejtést adtam elő.
Délben aztán a szokásos vendéglőmbe mentem elfogyasztani a hétfői menüt. Nem voltak sokan, a pincér mégis késett. Öt perc szállt el, mire megjött végre. Rendeltem és vártam tovább. Újabb negyed órába telt, mire a leves az asztalomra került. Vacak volt, ráadásul hideg.
– A fene vigye el, minek járok én ide?! – kérdeztem ingerülten magamtól, mikor váratlanul leült mellém az egyik kolléganőm a pénzügyről. Fel nem fogtam, hogy miért, hisz csak futólag ismerjük egymást..., amin most akár változtathatnánk is – mértem fel gyorsan a helyzetet –, hisz csinosabbnak tetszett, mint amire emlékeztem. Miután köszöntünk egymásnak, láttam, hogy tekintete az órámra téved. Idegesen húztam rá ingem ujját, hogy eltakarjam, de hasztalan, egyből kivillant megint. Kezem gyorsan levettem az asztalról, beszélgetni kezdtünk. Kivel mi történt az osztályon, a vezetésből ki melyik beosztottal hozható hírbe, meg ilyesmi. Üres fecsegés lett a reményből, az idő futott, s nekem lassan mennem kellett volna. Már menekülni készültem, mikor a sors közbeszólt, a kollegina kérdezett:
– Mennyi az idő? – én reflexszerűen emeltem föl a karom, fordítottam kézfejem, ekkor szemem megakadt a buborékon. Fölnéztem, láttam, az övé épp úgy.
– Mi az ott? – kérdezte ártatlanul. Már azon voltam, hogy elkezdem a begyakorolt magyarázatot, mikor egy hang megszólalt legbelül: antigravitációs lencse. Mire észbe kaptam, ki is mondtam.
– Micsoda?! – csodálkozott szegény.
– Antigravitációs lencse – jelentettem ki most már teljes lelki nyugalommal. – Csökkenti az óra súlyát –csatoltam le –, nézd meg, mennyivel könnyebb így! – Odaadtam neki, s a kolléganő meglepetten próbálgatta a súlyát, a szíj végeit két kezében tartva, az órát lágyan le-föl mozgatva. – No, igazam van? – vetettem oda, de hitetlen, vagy inkább tanácstalan arcát látva azért még hozzáfűztem: – Bár lehet, hogy nem nagyon érezni, ugyanis ez még egy kezdetleges konstrukció, csak estére töltődik föl teljesen. De ne haragudj – nyúltam a karóráért –, sietnem kell. Szia! – és ezzel együtt fogtam magam, felálltam, s talán kissé modortalanul, faképnél hagytam.

Antigravitációs lencse. Ez a két szó többször segített ki az elkövetkezendő napokban. Értetlenül nézett rám hallatára mindenki. Aki rájött, milyen badarságot beszélek, az nem kérdezősködött tovább, csak együtt nevetett velem. A többiek számára pedig elméleti fejtegetésbe bocsátkoztam. Hogy ez a pontosan 4,96 mm átmérőjű, antianyagból összesűrített lencse azáltal, hogy képes legyűrni a testekre ható gravitációt, sőt, még némiképp ellensúlyozni is azt, kis mértékben ugyan, de könnyít az órámon. Így megkímél a korai csuklófájdalmaktól, de élvezhetem egyéb pozitív tulajdonságait is. Ugyanis az antianyag és a normál üveglap találkozásánál fellépő sugárzás gyógyító, regeneráló hatással van az ízületekre, lett légyen is ez a sugárzás jelen esetben bármilyen kicsiny mértékű is. Ez az egész egy kínai találmány, de nem újkeletű, mert már az ősi Kínában is használták, akkor még a fejedelmek, császárok ékszereiben, hogy azok ne annyira húzzák le a fejüket. A legnagyobb feljegyzett ilyen ékkő 3 cm átmérőjű volt, az képes volt lebegni is. Én magam is egy kínai webshopban vettem ezt az óralapot, ott azt írták, ez lesz a jövő év slágerterméke.
Persze akadtak keményfejű okostojások, akik a maguk tudálékos módján próbálták megmagyarázni az óra könnyebbségét, meg hogy ez a kínai dolog kamu, azon a honlapon engem átvágtak. Váltig állították, hogy a kínaiak nem képesek antianyagot előállítani, azzal csak az USA-ban kísérleteznek hadászati célokra, a buborék természetesen héliummal van megtöltve, ezért érezhető úgy, mintha a karóra kicsit levitálna. Olyan ez tehát végül is, mint egy mini léggömb.
Ez ilyen embereket semmivel sem tudtam meggyőzni, még azon érvem sem hatotta meg őket, hogy a lencse azért nagyít, mert a fénysugarakat eltéríti egyenes pályájuktól, meggörbítve a téridő szerkezetét. Nyilvánvaló – azt hiszem mindenki számára –, hogy ez csak az antianyag antigravitációs hatásának következménye lehet. Ellenvetésként azt hozták föl, hogy a sűrített hélium is megtörheti a fényt, előidézve a fénynyalábok kívánt eltérülését.
Megadtam magam, legyen nekik igazuk.

Kellemesen telt el a hetem. Mindig más és más adalékkal toldottam meg a leírást, egyre érdekesebb, s egyre tudományosabban hangzó dolgokat ötöltem ki. Roppant mód élveztem, s közben néha az óra valóban majdnem szállni kezdett a közönség előtt, természetesen abszolút és közvetlen összefüggésben az aktuális naptevékenységgel. Lebegni persze sose lebegett, de én mindig nyugodt lélekkel hajtottam álomra a fejem, azzal az érzéssel, hogy adtam az érdeklődőknek valamit, valami sokkal izgalmasabbat, mint az egyszerű földhözragadt tények, valami egészen misztikust. Olyan élményhez juthattak hozzá, amire titkon mindig is vágytak. Egy csipetnyi rész lett sajátjuk a lehetetlenből, látták, sőt fogták azt. Ha mást nem is értem el, de legalább megmozdítottam agyukban egy-két idegsejtet, néhány tespedt neuront, melyek egyébként talán örökre kárhozatra lettek volna ítélve.

Hát igen, ilyen érzésekkel tényleg igazán jól alszik az ember! S szombat lévén én ezt az alvást még jó hosszúra is nyújthattam. Mély, megnyugtató álomból ébredtem: lebegtem, és erőteljes karcsapásokkal szeltem az eget. Előbb a házak fölé úsztam, majd ki a városból, messzi, keleti tájakra. Mikor elfáradtam, felhőkbe kapaszkodtam, s hagytam, hadd fújjon a szél, amerre akar. Aztán eleredt az eső, és a felhő elkezdett fogyni alattam, én pedig szép lassan leereszkedtem a földre. Az ágyamba huppantam...
Kinyitottam a szemem, a redőny résein beszűrődött a reggeli napfény. Egy csík elvakított. Tapogatózva az órámért nyúltam, vajon mennyi lehet az idő. Mivel ujjaim nem lelték, odafordultam. Hihetetlen! Az óra ott lebegett az éjjeli szekrény fölött, alig húsz centi magasan. A lencse fényesen ragyogott. – Ez nem lehet igaz! – tágra nyílt szemmel, s mint akit feszült rugó pattant ki az ágyból, gyorsan fölhúztam a rolót. – Biztos ez a fura szűrt fény zavart meg! – Hát nem! A beömlő világosságra az óra még magasabbra emelkedett.

És én csak bámultam bambán...

Azóta alig mozdulok el mellőle. Most is itt ülök vele szemben, és gyönyörködöm. Ha meglököm, arrébb csusszan a levegőben, aztán szép lassan vissza a helyére. Néha süllyed egy kicsit, vagy épp emelkedik magától, egyébként nagyon nyugodtan viselkedik. Az időt pontosan mutatja, nem késik, nem siet.

Tegnap olvastam, hogy a naptevékenység a következő hetekben tovább fokozódik. Kíváncsian várom, mi fog történni. S talán az óráshoz is vissza kellene mennem egyszer...