2011. március 27., vasárnap

Mondd mit?!

Mikor szél támad két oldalamon,
s meglovagolja tépázott lelkem,
hogy az kihordott gúnyaként
lobog az őrült fergetegben...

Mikor vihar tombol mindenfelöl köröttem,
mi arcomba sáros ostorával sújt,
s fagyott könnyeket gyötörve elő
megkeresi bennem az elfeledett bút...

Akkor mondd, mondd mit csináljak?!


2011. március 20., vasárnap

Idegenek közt

Idegenek közt élve
magányos az ember.
Nem tehet mást, de vár,
hátha egyszer valaki rátalál.

Napról napra sokan szólnak hozzád,
beszélnek némán neked,
és te magadban érzed,
ők mind, mind, ... mind idegenek.

Fejüket válladra hajtják páran,
mások megfogják kezed,
de te belülről érzed
ők mind, mind, ... mind idegenek.

Jónéhány ellen s számtalan barát
mohón vigadna veled,
de te látod és érzed,
ők mind, mind, ... mind idegenek...

S ekkor, ha melletted ébred az éj csókja,
s ringó csipője örömét reggelente neked szórja,
csipetnyi reményt kaptál még mindig csupán,
hogy hozzád a lelke is elér sok száz érintés után.

Ám ez a kevés remény elég:
ahogy kedvesen rádnevet,
már majd’ örökre feleded,
hogy a többiek mind, mind, ... mind idegenek...


2011. március 14., hétfő

Harcos lány a jeges vízben


A hosszú hétvégén volt egy kis szabadidőm, meg persze kedvem és nem utolsó sorban egy kis restanciám is, ezért nekiláttam, hogy készítsek egy új képet. A szomszédasszony lányáról még a jómúltkor lekaptunk egy pár fotót, ezekből kellett volna valamit összehoznom felelőtlen ígéretem szerint. Ismét csak a képek válogatása közben jött az ötlet, mi lenne, ha Dalmicsekből harcos lányt faragnánk, aki épp a jeges vízben álldogálva néz - nem annyira - ránk, hideg tekintettel.
Kiindulásnak akadt egy fotó a fagyos ártérről, melyet az egyik télvégi családi sétánkon, a mártélyi Tisza-holtágban készítettem. Ehhez jött párba a másik fénykép a modell testéről, a fejet egy harmadik képről szedtem - az jobban illett a tervhez -, a keze pedig egy negyediken állt jól. Kellett még egy kard, meg egy jó kis tetkó a hátára, és már együtt is voltak az összetevők.

A többi már csak idő és munka kérdése volt, s később még egy kis finomítás a nyomtatás előtt.



2011. március 9., szerda

Esti ima

Adjon Isten jó éjszakát
Adjon az Isten szép álmot
Ma estére ha lefekszem
s mindörökre ha meghálok.



2011. március 8., kedd

Egy nő monológja

Mit gondolsz, ki vagyok?
Azért mindent én sem hagyok!
Az még hagyján,
Hogy megfogtad a kezem,
S aztán,
Oh, megsimogattad a fejem.
És tetszett,
Mikor ajkaink összeértek,
S egy csók után a ruhát rólam letépted.
Az is szép volt,
Mikor megérintettél itt fent,
Ah, s mikor megmarkoltál itt lent.
Igen, az is jó volt,
Amikor az ágyba hívtál
És ott valami... juj, valami furcsát csináltál.
S hogy sokáig voltunk ott,
Élveztem én légy nyugodt.
Ezek után hagytam, nem zavart,
Hogy agyam boncold, s kavard,
Ámultam ugyan értetlen, mi célod vele,
Miért vagy reménytelen indulattal tele.
Sőt, azt is elnéztem neked,
Ahogy szerelmes szívem kiveszed,
S töröd apró, csillámló darabokra
Pici sarkát tűzve vaskos albumodba.

Igen, mindezt elviseltem!

De, hogy megkérdezd a korom?!
Ezt már ki nem állhatom!


2011. március 5., szombat

Tele-mánia

Óhörög dáma három elvonásban

Leszereplők:

Tévosz – az elhízott betel
Aszklépiosz – a gyogyítás istene
Léda – Tévosz neje, aki szintén elkínzott
Unosz – a Hermész Hírvívó és Szállító Szolgálat untatársa
nővér
segédek

Tévosz életének fonalát a Moirák gondosan fonógatták, de Zeusz atyánk megharagudhatott reá, mert vegyszer gubanc került az élete vonalára: lábai és kezei nem enyvedelmeskedtek neki. – Ó Kharom ladikja, Olümposz havas csúcsa, mozgátom Hephaisztosz acélja – mondolta sűrűn –, még diplomosz táskám is alig barom cipelni. Nem volt mi mást lennie, orvoszhoz mordult.


1. fölvonyítás

A rendlelőben Aszklépiosz, Tévosz gésa nővér.

Tévosz: Ó Aszklépiosz, segíts nekem!
Aszklépiosz: (Egy laport vesz ki a fiúkból) Látom kartotékozlod az élet örömeit, terméteres vagy körbe is. (Közben leteszi a beteg apját az asztalra.) Miről van szó fiam, engedd hadd fúrtassam, de légy rövid, hosszú a sor.
Tévosz: Ó Aszklépiosz, tagjaim oly nehezek, mintha Heraklésszal vívtam volna olimpiai döntögetőt. S hasam se kisebb, mint Szüszi foszballabdája.
Aszklépiosz: Fogós ecset. Fessd le nekem fontosan a kövütközőket. Munkád szentruma messze van hálódtól? – ette föl a kérdést.
Tévosz: Nem, háló az isteneknek!
Aszklépiosz: Két kezeddel dolgozol? – próbált kezelebb jutni a baj tokához.
Tévosz: Nem, nem. Az egyik épp elég.
Aszklépiosz: Csak nem politikoszos vagy, országnyűvési képvizenyő? Vagy esetlen pedakókuszságra adtad fejed?
Tévosz: Zeszuszra nem! Csak egy egyszerű tanárossz.
Aszklépiosz: Szerencséd! S mennyi pénzt kevesel? – kígáncsiskodik.
Tévosz: Havi négyet, de fölbrutolva, lent már nett,ó!
Aszklépiosz: Feleséged?
Tévosz: Mint akárki málé, lenne fele, s égi áldást sejtenék – vágyaszól.
Aszklépiosz: Tudós Athéné dobozát nézed-e?
Tévosz: Igen Aszklépiosz, kéz a képben akkor is, ha a csalárd mást akar. Hét égi kanálist csapolunk le, ha folyik az áldás, s ha nem, meg van mindig a videánk, hogy mit játsszunk le az ideón. Rabjai vagyunk mind a retten, de hát ez csak nem kháron az életemre?! Ó Kherberusz harmadik feje! – háromkodott.
Aszklépiosz: Megvan! Á dehogy: Heuréka! Fiam, Tévoszméd igen nagy. Hisz a vak is nátha, ez víziómanó, méghozzá tele, színültig. (Nővérhez mordul) Nővércse, héja a Hermész Hírvívó és Számító Szolgállatot!
Nővér: (Tárcsáz, majd telefonáll) Még nem futnak segíteni, de rögvest lőnnek. Már a thoni győzelem hírét kézbesítik, utána sielnek ide – mondta keblesen.
Aszklépiosz: Tolvaj banda, hát nincs egy szabad hordájuk? (Így várakoztak, s nem sok az ára, meg is érkezett a számító egy hollóval a bal vállán) Hogy hívnak, postász? – kérdére könyököl.
Unosz: Unosz vagy Ok – szólt a válassz!
Aszklépiosz: S mi az ott a bal álladon?
Unosz: Olló – vágta rá.
Aszklépiosz: De mi bégett? – gyurma tovább a sárítót.
Unosz: Károg unam, a hírvívók kent állata magyar hunban. Unnan orhoztam el tanulmányuntamban.
Aszklépiosz: Hát akkor hozzátkot rendelőmbe Tévosz teledobogyóját. Tunod már a címét, vagy még nem is mered?
Unosz: De merem is, a nő-vér pa-pirosra írta már – munta.
Aszklépiosz: Menj hát isten hírével! – üdvözülte.
Unosz: Add ide Aszklépiosz, elhiszem azt is – koldult bizalommal az orvoshoz.

(Unosz el, majd a többiek is. Függönye)


2. fölfonás

Este Tévoszéknál. Tévosz és Léda hűlnek a foterjedikben.

Léda: Oly terebély nagy a fotelben, mint egy hatalmás tölgyfa.
Tévosz: Mit mondsz, bükkd ki megint, asszonygya. De hadd el, nézzünk víziót! – habja rá a Lédire.
Léda: Botond vagy férjutam, elvitték telénket.
Tévosz: Ténylett! – dömper rá. – Töprengy asszony, mi a csorbát csináljunk ma este?
Léda: Ordastam az újságokat, s mindben Ariszto van Ész-t szentelik. Nézzük meg a Békákat a szabadtérin, úgy is sok a vérlopó szúnyog – gombolta ki.
Tévosz: Jó gondol,latba kell vetni. Csak egy itt a bukkanó, kocsink kölcsön, adva, hogy gyalog megyünk, s a feles metronóm nekünk már ütött.
Léda: Nem baj, drágán még elérhetjük a 45-ös láb buszt. Remélem van két jegünk.

(Mint a ketten elmennek átköltözni más ruhába, majd a színlázba. Fültöny)


3. felforrás

Az előadás után, s nem az utánadás előtt Tévoszéknál. Tévosz és Léda belépnek a fajtón.

Tévosz: Igen kényelmetlen volt az a rideg kőhad.
Léda: Miért nem vittél magaddal egy pár nát, lúdtollast?
Tévosz: Na hát, neked volt, s egy ludas ülő két sem osztál meg uraddal?! – emelte föl rangját.
Léda: Fosztottam volna én veled többet is, de kevés volt a lád – és sírásni kezd. – Ó jaj nekem, a te Ládádban mindig találsz valami libát?
Tévosz: No ugyan Lidám, ne búsulj – víg asztalra. – Az találd ki inkább, holnap mire vegyünk el?
Léda: Arra az abrakadarabra, amit a szüretben rekrámoltak ki.
Tévosz: A Szoph O'Klész-t? Az az a fikció, amelyik ír? – térdezi.
Léda: Férjenuram már a fejedbe, hát mi más nemzet fia görögte volna papírra ifjú titánnal a betűket?
Tévosz: Jojó, ne nézz már tubának! – háborodik meg. – És mi a címe?
Léda: Még sosem foltam nála, lelkem tiszta. Tudhatnád szerelmem, én a te Cédád vagyok.
Tévosz: Balha asszony, add ide a mai újcsávot, majd én beolvasom neked: Elektro.
Léda: Azt már láttam – rivalda föl –, villanykényes modern arab. (Ekkor kintről cseng, ő szól. Léda ki meggy és ajtót nyír. Aszklépiosszal fér vissza)
Aszklépiosz: Olgák, hozzátok a telidobozt víziónak! – kilát vissza az ajtón.
Segédek: Hozzuk nagyúr, horukk – szolgák be kintről, majd így folyatták. – ITT a tévé, vagy Videitthon? Hová rabjuk?
Aszklépiosz: A sutban a helye, úgy is mindig lábalatt s útban volt – adta ki a sutasítást.
Tévosz: Jó lesz az a sarokban is – remegi halkan. (A segédek letévék a telét, elhagyják a rakást)
Aszklépiosz: Fiam, fügyelj ide! Itt a recept.
Tévosz: Én indulnék is, és kiváltanyám!
Aszklépiosz: Tévodsz, nem kell gyogyszer. Ilyen gyógyűr úgysincs sehol. Én 5öltem meg, s ezt 5 egerem bánja. Ne', szedd!
Tévosz: Mi ez, furam? – csóválkozik.
Aszklépiosz: Ez: listosz. A nézhető vízilókat tartalmazza. Másra látógömbidet ne csüggeszd!
Tévosz: De hisz ez ír ló és kev és!
Aszklépiosz: Nem lesz sokk, abban bizomos vagyok – kárömlend.
Tévosz: Ez csak a reggeli TV-torta és az Esti Más-se. Mit sivárjunk a közbenső órágyban?
Aszklépiosz: Menj úszni az U-szódába tíz hosszat, ha Ladával mész – s az asszonyra mulat –, hússzatok kétszer annyit.
Tévosz: Ó iste,nem!
Aszklépiosz: Én végeztem, de boritókát még nem kaptam – panaszolventálta csak úgy magának, de azért hantosan.
Tévosz: Megdoktoroltad bajom orvoszom, itt van mit rebértél. (Egy dag-adó borítékot csúsztad Aszklépiosz zsebébe.) Ez meg a segérdeké.
Aszklépiosz: Ugyan, nem! kell ez! – hárítaná el magához, aztán teli sebébe nyúl, s igyekszik elferejteni a borravalót. – Én most el,menten – fojtotta a szót, végül közönyt – Jószakállt! Egy hét múlva jövök televizitálni.

(Azzal Aszklépiosz el. Tévosz és Léda pedig a moteljaikba zuhanyva várták a tormát – hisz ezentúl csak ezen vegetálhatnak –, s fültek tovább a megkukált teledobosz előtt. Függönygyöleg)

VÉGOSZ


2011. március 3., csütörtök

Látogatás


Tíz perc múlva kilenc. Az újoncok már ott toporognak a nyirkos aszfalton, a letört sorompó csonkja mellett. A fagy elől zsebre dugott kézzel, némán, arccal a nap felé. Közben szemük sarkából a kaput figyelik, mikor nyílik végre meg. Ma nem lesz kiképzés, egy hónapja először.  Ma látogatás lesz. Mindannyian várnak valakit, szülőt, testvért, reménytelen szerelmet. Sokan csak sejtik, de talán inkább csak hiszik, hogy hozzájuk is eljönnek, mert hát legtöbbjük épp előlük menekült ide, s majd nemsokára tovább a világ végére. Ki is keresné őket itt? Most mégis ott állnak a bejáratnál, orrlikaikat szabálytalan ritmusban hagyja el a pára, nem zavarják a másikat, önmagukat győzködik: az nem lehet, hogy ne jöjjön. Ha nem jön... Zakatoló aggyal a kaput lesik, azt a rideg, hatalmas lemezdarabot, amelyen át újból egy kis élet áramolhat beléjük. Az előbb még ott lézengtek mellette, aztán páran hirtelen elkezdik lábukkal rugdosni, öklükkel döngetni. Hörög, bong minden. Elzavarják mindannyiójukat, hátrébb, mintegy húsz méterre. Ijedten engedelmeskednek a parancsnak. Tétován az órájukat lesik, még öt perc. Felidézik magukban az otthoni pillanatokat, az elmúlt hónapot, magukban elszámolnak százig, azzal is telik az idő. Valaki megfordul, és elmegy. Nem hisz tovább, nincs ereje hozzá. Néhányan követik. A jég megtört, beszélgetni kezdenek egymással: hova mennek? Még két perc. A nap egyre erősebben süt. A kapun túlról hangok hallatszanak, de erről már csak hárman vannak. A többiek mind elmentek. Féltek a csalódástól. Meggyőződésük elveszett. Ágyaikon fekszenek, bent a
körletükben, s maguknak azt mondják: nem, én nem várok senkit. Pedig igen, legjobban ők reménykednek. Várják a csodát, fülelnek. A legkisebb pisszenésre felülnek. Ugye nem engem hívtak? S azt mondják nekik: nem. Zavart, furcsa érzések futnak át rajtuk. Ismét feszülten figyelnek. Fekszenek az ágyon, cipőjüket nem veszik le. Próbálnak aludni. Legalábbis úgy tesznek, hogy mindenki azt lássa, még maguk is. Később, egy óra múlva letörten kimennek a folyosóra. Kérdik: Miért vagy ilyen? Álmos vagyok – szól a válasz. Legbelül még mindig bíznak. Beszélgetnek, hangosan röhögnek. Erőlködnek. Fél füllel még mindig figyelnek. Már nem élnek, s ha igen, nem ebben a világban. Valahol mélyen a víz alatt a nagy sötétségben lebegnek. Lassan dél lesz, aztán elmúlik ez a nap is. Estére mindenki kiheveri a látogatás idegőrlő feszültségét. Kezdik visszanyerni lelki nyugalmukat. És várnak egy újabb hónapot, hátha akkor, utoljára...

Egyébként reggel, pontban kilenckor kinyílt a kapu, de belülről, a sorompó csonkjánál már senki sem várt.


2011. március 1., kedd

0




Nem.
Nincs.
Sehol.
Semmi.
A szent tagadás csak ennyi!
Ezek a végtelen szavai
A lét embernek küldött hangjai
Negatív jelek,
Melyek a Földdel együtt megszűnnek.
Az örök igazság,
Mely elé nem gördül gát.
Ezért ne mondd, hogy
Igen, van itt valami,
Mert való, az idő míg él,
Tovább fog haladni,
Ám ha egyszer nem lesz, aki mérje,
Senki nem szól, hogy számonkérje,
Ha a sok csillag egy helyre összefut,
Ha minden, mi létezik egy pontba jut,
S ha az a pont is odavész,
Gondolatodra azt tudnám felelni:
Nem, nincs sehol semmi.