2011. december 30., péntek

Adólottó

Rút idők járnak manapság kis hazánkra. A hajdani Pannon Puma mára már jobbára csak Balkáni Boxzsák: rajtunk gyakorolják a hitelminősítő intézetek a sorozást, a jobb horgot, és csupán idő kérdése, mikor esik be a bal csapott.

Rembrandt után szabadon » 
Eközben pártunk, de főképp kormányunk és hős vezére nem kevésbé hősebb szárnysegédjeivel naphosszat azon brénsztormingol, hogyan vezethetné tiszta vizekre országunk hajóját a világon legjobban valamiért minket megrázó gazdasági válság háborgó tengeréről.
A nagy stratéga nem lacafacázik, azonnal dönt:
- Pénz kell, adó meg nadrágszíj - ez végül is mind egy dolog, de épp ebben rejlik a gondolat nagysága, no meg így mindenki érti körülötte. S aztán még egy technikai tanács pluszban:
- Mivel szociálisan érzékenyek vagyunk - ezt nem mindenki érti körülötte -, ezért először is: a magunkfajtákat ne nagyon gazdasági megszorítgassuk, mert erre aztán tényleg érzékenyek vagyunk - és ezt megint mindenki értette. – Másodszor: a dézsmákat úgy kell kivetni, hogy lehetőleg ne egyszerre fájjon mindenkinek, mint pl. az a fránya ÁFA-emelés (na jó, egyszer-kétszer az is elmegy, hadd érlelődjön a magyarban a közösségi szellem), hanem sorban a társadalom másik-másik 10%-át kell megcéloznunk, a maradék 90 meg majd örül, hogy amazok is döglődnek.
Így találták ki azt, hogy egyszer adózzanak az autósok, másszor a kutyások, harmadszor meg akinek tehene van, a kisvállalkozók, kétkezi munkások meg aztán főképp, azok fejős tehenek amúgy is, ők nehogy kimaradjanak. Ha házad van, akkor azért, ha hajléktalan vagy, azért, ha tanulsz, azért, ha nyugdíjas vagy azért, ha dolgozol... na ebből van egyre kevesebb.

Végül aztán elfogynak az ötletek. Valaki még bedobja majd, hogy a biciklisekre is ki kellene vetni az általános autópálya használati díjat, de az utolsó pillanatban rájönnek, hogy talán ez már tényleg kicsapná a biztosítékot Brüsszelben - mert rajtunk biz' azért még át lehetne verni ezt is...
És ekkor, mikor a kifacsart kormánypárti agyak neuronjai reményvesztett magányukban saját kajmán-szigeteki bankszámlájukra gondolva próbálnak erőt meríteni a fiskális csata folytatásához, mikor a legkisebb pártkatona legkisebb fiának jövőképe, mit az amerikai egyetemi évekről szőtt, a méla, tehetetlen apátiában épp foszladozni kezdene, mikor országunk hajóján a lékek betapaszthatatlan lyukká állnának össze, ekkor jövök én! Jövök, és bedobom az ötletem: adólottó!

A rendes lottót mindenki ismeri. 1957 óta játszhatjuk, 90 számból ötöt kell megjelölni, ha kettőt eltaláltunk, már nyertünk, mind az öttel pedig kaszáltunk, bár ez utóbbira elég ritkán kerül sor. Mondjuk az ötösre elég kicsi is ez esélyünk, 1:43.949.268-hoz.
Na, az adólottó sokkal jobb. Eleve 1:10 millióhoz az esély a nyerésre, hisz Magyarország teljes lakossága részt venne benne. Alanyi jogon, kötelezően. Sorsolást itt is hetente tartanánk, de a várható sikerre való tekintettel be lehetne sűríteni. A sorsolásban a társadalombiztosítási azonosítók vennének részt, amelyek közül a nyerteseket egy számítógép húzná ki, abba ugye nem lehet belenyúlni, mint egy sorsolási gömbbe.
Itt is öt nyereményosztály lenne, hasonlóan az ötös lottóhoz, és az 1-esek itt sem nyernének semmit. A kirótt nyeremények a következők lennének:
  • 2-esek: 10.000 Ft,
  • 3-asok: 100.000 Ft,
  • 4-esek: 1.000.000 Ft adó azonnali befizetése az államkasszába.
  • És a főnyeremény: teljes vagyonelkobzás!
Természetesen nem várnánk heteket, hogy valaki elvigye a főnyereményt, mint ez a Szerencsejáték Zrt-nél dívik, itt bizony minden héten lenne nyertes. A négyesből 100, a hármasból 1.000, a kettesből 10.000. Még az 1-esből is kihúznánk 100.000-et, hogy minél szélesebb néprétegek érezzék meg a játék ízét. A nyereményeket bármelyik postahivatalban, vagy lottózóban le lehetne róni, a nagyobb összegű befizetésekkel, ingatlanátírásokkal, aranyórák leadásával kapcsolatban pedig az adóhivatal megyei kirendeltségei állnának rendelkezésünkre.
Mivel azonban nem mindenki szereti a szerencsejátékokat, esetleg fél attól, hogy függővé válhat, ebből is ki lehetne végleg szállni, mondjuk hetente egy kettes áráért.

Közkinccsé tettem tehát az ötletem, remélem hasznára válik a társadalomnak. A sarokszámokhoz nem ragaszkodom, csak egy dolgot kérek, én és családom hadd mentesüljünk a részvétel alól.



2011. december 24., szombat

Karácsonyi üdvözlet

Minden kedves olvasómnak békés, boldog karácsonyt
és sikerekben gazdag új évet kívánok!



Erre a linkre kattintva a normál, szöveges verzió lesz olvasható.



2011. december 20., kedd

Mozaikkép búcsúajándékba 2.

Egyszer már írtam egy mozaikképről, amelyiket egyik kedves barátnőm távozó főnöke részére készítettem, és úgy néz ki, az idő ismétli önmagát. Most megint hasonló okból kellett fotómozaikot szerkesztenem.
A főkép Szeged nevezetessége, a Dóm lett, hogy az alkotás a messzi országba távozó vezetőt mindig emlékeztesse dél-alföldi kollégáira. A kis képek pedig autók, hogy azt se felejtse el, mivel is foglalkozott ő itt Magyarországon.

Íme a nagyítható verzió:




2011. december 7., szerda

Skót juhász mozaikképen

A hóban ácsorgó skót juhászról, Liziről klasszikus mozaikképet készítettem, fotómozaik készítő programmal. A mozaik alapját itt 1000 db téli fotó adta. Az elkészült képbe természetesen belejavítottam, kiemelve a kutyát, a színeket rajta élénkebbé téve, illetve köré egy halvány fényudvart varázsolva. A háttérel viszont épp ellenkezőleg jártam el, a színeket téliesebbé változtattam, kékebbé tompítottam. A végeredmény így szebb lett, mint a gépi változat. :-)



Természetesen nem áll mindig 1000 kép a rendelkezésre, ekkor sem kell lemondani a mozaikkép lehetőségéről, csak más technikát kell alkalmazni. Tekintse meg weboldalam, hátha Ön is kedvet kap egy mozaikképhez.



2011. november 21., hétfő

A tyúkól

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de mi készülünk a világvégére. Jobban mondva a Világvége Light-ra, mert a Full versionre fölösleges is volna készülni. Élvezni kell az életet, amíg lehet: fűvel-fával szeretkezni, hitelt felvenni a bankoktól és nem visszafizetni... Apropó, ez utóbbival épp így vagyunk mostanság... Huh, ezek szerint mégis közelegne?

No, azért talán csak nem - ki a fene hisz a majáknak? -, az azonban tisztán látszik, hogy a nemzetközi helyzet egyre fokozódik, ahogy azt anno már Virág elvtárs is megmondta. Maradjunk hát abban, hogy jómagam és környezetem meglátása szerint amolyan könnyített világvége közelg. A rendszer recseg-ropog. Mondják, már maga az élelmiszer is nagy kincs lesz, csak az marad életben, aki magának is meg tudja termelni a betevőt. (Az más kérdés, hogy őt meg majd kirabolják, jól lelövik az erre már jelenleg is szakosodott rétegek, de erről majd legközelebb.)

Két lehetőség vetődött fel: elköltözni Tuvalura, vagy beindítani a tanya projektet. A második mellett döntöttünk. Ehhez két dolog kellene. Először is speciel egy tanya, másodszor meg nagyfokú életmódváltás. Mindkettővel hadilábon állunk, de az elhatározás megvan, kezdjük tehát lépésenként, kicsiben. Az udvaron.

Tíz éve, mikor építkeztünk, a feleségem csodaszép kertet álmodott ide. Aztán pár év alatt az idő megmutatta mi a realitás, a jövő pedig ma az illúziók utolsó csíráit is a földbe döngöli. Nyírt pázsit helyett veteményes, tuják helyett gyümölcsfák vízionálódnak késő esti beszélgetéseinkben. A sarokban meg tyúkok. Épp mint a boldog békeidőkben, a hetvenes években, otthon a szüleinknél. Később valahogy szép lassan leszoktunk az állattartásról, mint szinte az egész ország - olcsóbb, egyszerűbb volt megvenni a csirke combját a sarki ABC-ben. Most aztán majd szépen visszaszokunk - s hogy olcsóbb-e, a franc se tudja, ám hogy tyúkabb, mint amit a “mai sarki ABC”-ben, azaz a hipermarketekben árulnak, az tuti.

Lényeg a lényeg, jelentem alássan, hogy az induló állományunk 1 fő japán kakas és a hozzá szorosan tartozó három főből álló háreme. A rokonoktól kaptuk őket, Bábolnáról. Persze nem a szétherdált gazdaság utolsó négy baromfija került hozzánk, no meg úgy is hírlik, japánok ott csak akkor voltak, amikor betanították a magyar munkásokat a csibék nem szerinti szétválogatására. Egy pillantás a popóra: tojók a tojodába, kakasok a kukába.

A Terv (nagybetűvel!!!)
 Mi a kakasunknak jobb sorsot, formás kis házat szántunk. Mivel eltelt cirka majd’ harminc év, mikor legutóbb tyúkólban jártam, ezért az építésben inkább az internetre támaszkodtam, mint az emlékeimre. Gyorsan meg is találtuk a jövendőbeli állomány méreteihez megfelelő építményt. Kis racionalizálás, gondos tervezés - figyelembe véve az itthon és a családi körben fellelhető anyagokat -, majd több heti megfeszített munka. Az első nap lécekből összeeszkábáltam a vázszerkezetet, a kifutó részhez megvettük a dróthálót. Aztán pihentem vagy másfél hónapot...
Húztam kicsit a gályát inkább a munkahelyen, hisz szép dolog ez a vissza-a-gyökerekhez eszmény, de míg valóraválik, a családnak addig is meg kell élnie valamiből. Egy szabad hétvégém nem sok, annyi nem akadt, hogy befejezzem a művem. A tyúkok ezalatt tök jól elvoltak az udvaron, szépen belakták, éjjelente pedig egy kimustrált babaházban aludtak.

Estére készült el a mű.
Nincs világítás bent az ólban,
a vaku fénye verődött vissza.
Eddig! Szombaton akciósan vettünk két OSB lapot, amely lap méreténél fogva alkalmatlan arra, hogy személygékocsival szállítsuk. Nekünk pedig csak az van. És ilyenkor derül ki, hogy mire jó egy após. Nem, neki sincs platós autója, csak egy kézi körfűrésze. A 2,50-es táblát a tüzépen feldaraboltuk két 80 és egy 90 cm-es részre. Visszatekintve kész mázli, hogy pont ekkorákra volt szükségünk... meg még egy pici darabra - lett volna. Igaz, hogy ártott a dizájnnak, ám ez utóbbit a kapu készítésekor kimaradt lambérialécekkel pótoltam. Talán a tyúkok megbocsájtják ezt a fajta eklektikát, mint ahogy azt is, hogy az ól valami véletlen folytán aránylag kerüli a derékszögeket... ámbátor az ő tojásaik is, tehát egyezzünk ki döntetlenben.
Viszont az az építmény a javára írandó, hogy szerkezete önhordozó, azaz oda rakjuk az udvarban, ahová csak akarjuk. Ha például netalán esetleg valahogy még azért is újból - és ezúttal már csirkékre is, mert ugye ma már mindent jobban(?) csinálnak - bevezetnék a feketevágás fogalmát, leköltöztetem őket ólastul a pincébe, s mikor kakaspörköltre fáj a fogunk, modern kori Pelikán elvtársként én mondom majd a fiaimnak: “Dezsőnek meg kell halnia”.

A vér(aláfutás)áldozat
Ám Dezső még él - ha egyáltalán hívhatunk így egy japán kakast -, bár igaz, ami igaz, most kicsit haragszom rá. Véres áldozatok árán elkészült a királyi lakosztálya, a végén még zsindely is került rá, és erre ő hová vitte a háremét éjszakázni? A tuják alá. Most már biztos, hogy kivágom azokat! A Dezsőt meg le.

----------
Ez a bejegyzés először a Feleségek.hu oldalain jelent meg.



2011. november 17., csütörtök

Őszi képek

Nincs két hete, hogy jártunk a Szarvasi Arborétumban, ott készültek ezek az őszi fotók. Kattints a lejátszóra, és megnézheted nagyobb méretben is. :-)

2011. október 17., hétfő

Nevenincs


Ez a fotó is a hétvégén készült Nevenincsről. A nap szépen sütött, ő meg egy nyugis modell. Igazából nem is sokat kellett dolgoznom a képpel: csak egy kicsit megvágtam, meg a szélein besötétítettem.
(Nagyításért katt a képre.)

Ide kattintva megtekinthető róla egy másik kép is, ahol nem volt neki elég a nap melege...



2011. október 16., vasárnap

Melegedőben



Fő, hogy élvezzük az életet: az őszi nap melege előlről, a kályháé hátulról. Ez egy életkép Nevenincsről, hogy modellként hogyan állja meg a helyét, ide kattintva megnézheted.



2011. október 10., hétfő

Az értesítés



A mellékelt küldeményt ma szedtem ki a postaládánkból. Hagyjuk a kivitelt, hogy egy papírfecnit rátűzőgépeztek a levelezőlapra - anno, az őskorban legalább még működött az írógép -, sokkal érdekesebb a tartalma.

Nagyobbik fiunkat születése óta fél évente kellett bevinnünk a szegedi klinikára rutinellenőrzésre. Ezen intézménytől kaptuk a fenti értesítőt, amivel csak két apró gond van:

1. Legutóbb áprilisban voltunk, és a doktor úr jelezte, hogy minden rendben van, fiunk kinőtte, amit ki kell, tök egészséges, többé nem kell kontrollra járnunk. Vége. Finito. The end.

2. De tegyük fel, járnunk kellene még... Akkor a jó büdös k.... a......t, hogy csak egy kib....tt egy év múlva lévő időpontot tudnak adni!!! Hát mi a fészkes fenéért fizetem én azt nyűves TB-t. Hát tényleg semmi nem működik már ebben a szétk..t országban!!! Hogy a holdkóros ..... f....t verné bele az összes döntéshozóba az a jó nem tudom én kicsoda!!!!!!!

Én kérek elnézést! :-(


2011. szeptember 27., kedd

Skizofrén merengő az interneten

- egy troll monológja -


- Kitaláltam, hogy ma is hsz-elgetek egy kicsit. Csak az a baj, nem tudom, hogy mihez szóljak hozzá. Valami olyat kellene keresnem, amihez nagyon értek. Bár aránylag mindenhez nagyon értek... És jó sok lájkot kellene kapnom a többiektől. Mondjuk az se baj, ha utálnak, mert magamnak tetszeni fogok, mint mindig. És sok lájkot is fogok rá nyomni. Mint mindig. Ha kell, még regizek is egy párat. De tényleg, mihez szóljak hozzá? Te mit hsz-elnél?
- Hogy én? Engem kérdezel?
- Hát kit kérdeznék, te vagy itt velem, mindig.
- Én nem akarok hsz-elni. Ma nem.
- De ha megkérnélek? Neked mindig van valami jó kis riposztod.
- Volna most is, ám akkor azt én írnám, és nem te.
- Jó, akkor írd te, az én nevemben. Megadom a jelszavam, beléphetsz vele.
- Oké, megírom, de akkor adsz majd rá egy tetsziket?
- Ne hülyéskedj, a saját hsz-emre?! Hát tuti! Megy a lájki!
- Én meg tuti, hogy lehurrogom majd...
- Mi van??? Akkor téged kitiltatunk!
- Figyu, őt ki kérdezte?
- Senki, de mindig beledumál. Persze sose szól hozzá semmihez, de az észt nekünk, azt tudja osztani.
- Igazad van, zárassuk ki most, aztán kezd el írni a hsz-ünket.
- Mindjárt, ne sürgess már... Nem értem, miért kekeckedik folyton velünk?
- Mert unalmasok vagytok, sablonosak, ugyanazt nyomjátok egyfolytában. Néha már össze is lehet titetek keverni.
- Mi legalább hsz-elünk...
- Én is csinálnám, ha hagynátok rá egy kis időt...
- Mennyi idő kellene?
- Már nem sok, épp kezd összeállni a szöveg.
- A szöveg?
- Ja, egy komolyabb blogbejegyzés...
- Blogbejegyzés?! Na persze! Miért nem hsz?
- Meg komolyabb?! Hallod? Jó duma, dehát az nem mi vagyunk!
- Dehogynem, mi az is vagyunk. Hadd írjam meg, majd sietek. És akkor nem is fogom lehurrogni. Ti meg hsz-elhetitek holnap.
- Rendben, akkor próbáld meg. Kell a jelszavam?
- Nem, már megvan. A múltkor ideadtad, mikor egyszer én hsz-eltem egy hsz-ünket.
- Nem igaz! Az te voltál?... Te meg odaadtad neki is a jelszavunkat? Ez már egy kész kupleráj. Irogatjuk egymás helyett a hsz-eket, saját magunknak. Őszintén mondom, kezdek megzavarodni.
- Az jó, már azt hittem, csak én, de így sokkal könnyebb elviselni. Közösen.
- Ja, végtére is ez itt egy közösségi oldal...
- Melyik?
- Hogyhogy melyik? Hát ahol most vagyunk éppen.
- Érdekes. Én azt hittem, ez itt csak az enyém...

- Jenő, szakadj már el a számítógéptől, kész a vacsora!

2011. augusztus 14., vasárnap

Orchideák

Zsuzsa barátnőnk a lakásfelújítás után új képet szeretett volna hálószobájuk falára. Orchideákra gondolt. Mivel az nálunk van egy rakással, le is fotóztam egyet, majd egy kis machina után 3 részletben nyomtattam ki a képet, vászonra, vakrámázva, egyenként 50x100 cm-es nagyságban.
Ha esetleg tetszik, innen letölthető háttérképnek is, 1920x1200 pixeles képméretben.


2011. augusztus 1., hétfő

Antigravitációs lencse

Édesapám vett magának egy új karórát, nagyobbat az eddiginél, hogy – mint ő mondta – jobban láthassa a számokat. Szerintem egyszerűen csak azért, mert megunta a régit, valami modernet akart. Meg különben is, már két hete az órásnál hevert, várta, hogy megreparálják a belsejét. Életében először. Pedig nem mai darab, anno még a háború előtt vette a nagyapám ezt a svájci, felhúzós szerkezetet. Ízig-vérig kézműves munka, teli fogaskerékkel. És nekem épp emiatt tetszett. Egyszerű fizika, kis fém térbe szorítva a múló idő, mellé egy csipetnyi történelem a lélektelen elektronikus kütyük között.
Tehát mikor végre hívott bennünket a mester, hogy elkészült a javítással, édesapám jóváhagyásával én mentem el a műhelyébe, s hoztam el a családi örökséget. Minden rendben, a mutatók ugyanolyan szépen törtek előre rendületlenül, mint annak előtte. Másodpercről másodperce, kis halk kattanással. Ám valami mégis megváltozott. Ahogy először ránéztem, miután felcsatoltam csuklómra, egy apró furcsaságot vettem észre a számlapon, vagyis inkább fölötte az üvegen. Jobb oldalt, a hármas fölé egy kis buborék, egy fél centis nagyító került. Nagyobbnak látszott alatta a rovátka, és vastagabbnak a mutatók is, ha arra jártak. Hamar rájöttem, az órás elcserélte az üveglapot egy olyan óráéval, amelyik a hármas helyén a dátumot jelezte ki. Engem nem zavart, még jól is néz ki, a mester meg majd szól, ha neki ez hiányzik.
A következő napom abban a kellemes tudatban kezdődhetett el, hogy mindig tudni fogom, mennyi a pontos idő, nem kell majd elővennem mobiltelefonom. A rugó, a benne lévő feszültség, az egyszerű törvények engem is magukkal rántottak, mintha én is visszavonhatatlan részéve váltam volna az örökké mozgó mechanikus világegyetemnek.
Elragadó volt ez a tökéletesség, és az óra, meg rajta a fénylő lencse ismerőseim érdeklődését is felkeltette. Néhányan le akarták törölni, mint egy odaragadt vízcseppet, majd, miután ez nem sikerült, gyermetegen gyönyörködtek a napsugarak játékában. Végül aztán mind megkérdezték:
– Mi ez itt?
– Ez egy olyan üveglap, amelyik nem erre az órára készült, hanem...
Így telt el a délelőtt, alig pár óra alatt kilencen érdeklődtek a buborék felől. És én mind a kilenc alkalommal igazán precíz okfejtést adtam elő.
Délben aztán a szokásos vendéglőmbe mentem elfogyasztani a hétfői menüt. Nem voltak sokan, a pincér mégis késett. Öt perc szállt el, mire megjött végre. Rendeltem és vártam tovább. Újabb negyed órába telt, mire a leves az asztalomra került. Vacak volt, ráadásul hideg.
– A fene vigye el, minek járok én ide?! – kérdeztem ingerülten magamtól, mikor váratlanul leült mellém az egyik kolléganőm a pénzügyről. Fel nem fogtam, hogy miért, hisz csak futólag ismerjük egymást..., amin most akár változtathatnánk is – mértem fel gyorsan a helyzetet –, hisz csinosabbnak tetszett, mint amire emlékeztem. Miután köszöntünk egymásnak, láttam, hogy tekintete az órámra téved. Idegesen húztam rá ingem ujját, hogy eltakarjam, de hasztalan, egyből kivillant megint. Kezem gyorsan levettem az asztalról, beszélgetni kezdtünk. Kivel mi történt az osztályon, a vezetésből ki melyik beosztottal hozható hírbe, meg ilyesmi. Üres fecsegés lett a reményből, az idő futott, s nekem lassan mennem kellett volna. Már menekülni készültem, mikor a sors közbeszólt, a kollegina kérdezett:
– Mennyi az idő? – én reflexszerűen emeltem föl a karom, fordítottam kézfejem, ekkor szemem megakadt a buborékon. Fölnéztem, láttam, az övé épp úgy.
– Mi az ott? – kérdezte ártatlanul. Már azon voltam, hogy elkezdem a begyakorolt magyarázatot, mikor egy hang megszólalt legbelül: antigravitációs lencse. Mire észbe kaptam, ki is mondtam.
– Micsoda?! – csodálkozott szegény.
– Antigravitációs lencse – jelentettem ki most már teljes lelki nyugalommal. – Csökkenti az óra súlyát –csatoltam le –, nézd meg, mennyivel könnyebb így! – Odaadtam neki, s a kolléganő meglepetten próbálgatta a súlyát, a szíj végeit két kezében tartva, az órát lágyan le-föl mozgatva. – No, igazam van? – vetettem oda, de hitetlen, vagy inkább tanácstalan arcát látva azért még hozzáfűztem: – Bár lehet, hogy nem nagyon érezni, ugyanis ez még egy kezdetleges konstrukció, csak estére töltődik föl teljesen. De ne haragudj – nyúltam a karóráért –, sietnem kell. Szia! – és ezzel együtt fogtam magam, felálltam, s talán kissé modortalanul, faképnél hagytam.

Antigravitációs lencse. Ez a két szó többször segített ki az elkövetkezendő napokban. Értetlenül nézett rám hallatára mindenki. Aki rájött, milyen badarságot beszélek, az nem kérdezősködött tovább, csak együtt nevetett velem. A többiek számára pedig elméleti fejtegetésbe bocsátkoztam. Hogy ez a pontosan 4,96 mm átmérőjű, antianyagból összesűrített lencse azáltal, hogy képes legyűrni a testekre ható gravitációt, sőt, még némiképp ellensúlyozni is azt, kis mértékben ugyan, de könnyít az órámon. Így megkímél a korai csuklófájdalmaktól, de élvezhetem egyéb pozitív tulajdonságait is. Ugyanis az antianyag és a normál üveglap találkozásánál fellépő sugárzás gyógyító, regeneráló hatással van az ízületekre, lett légyen is ez a sugárzás jelen esetben bármilyen kicsiny mértékű is. Ez az egész egy kínai találmány, de nem újkeletű, mert már az ősi Kínában is használták, akkor még a fejedelmek, császárok ékszereiben, hogy azok ne annyira húzzák le a fejüket. A legnagyobb feljegyzett ilyen ékkő 3 cm átmérőjű volt, az képes volt lebegni is. Én magam is egy kínai webshopban vettem ezt az óralapot, ott azt írták, ez lesz a jövő év slágerterméke.
Persze akadtak keményfejű okostojások, akik a maguk tudálékos módján próbálták megmagyarázni az óra könnyebbségét, meg hogy ez a kínai dolog kamu, azon a honlapon engem átvágtak. Váltig állították, hogy a kínaiak nem képesek antianyagot előállítani, azzal csak az USA-ban kísérleteznek hadászati célokra, a buborék természetesen héliummal van megtöltve, ezért érezhető úgy, mintha a karóra kicsit levitálna. Olyan ez tehát végül is, mint egy mini léggömb.
Ez ilyen embereket semmivel sem tudtam meggyőzni, még azon érvem sem hatotta meg őket, hogy a lencse azért nagyít, mert a fénysugarakat eltéríti egyenes pályájuktól, meggörbítve a téridő szerkezetét. Nyilvánvaló – azt hiszem mindenki számára –, hogy ez csak az antianyag antigravitációs hatásának következménye lehet. Ellenvetésként azt hozták föl, hogy a sűrített hélium is megtörheti a fényt, előidézve a fénynyalábok kívánt eltérülését.
Megadtam magam, legyen nekik igazuk.

Kellemesen telt el a hetem. Mindig más és más adalékkal toldottam meg a leírást, egyre érdekesebb, s egyre tudományosabban hangzó dolgokat ötöltem ki. Roppant mód élveztem, s közben néha az óra valóban majdnem szállni kezdett a közönség előtt, természetesen abszolút és közvetlen összefüggésben az aktuális naptevékenységgel. Lebegni persze sose lebegett, de én mindig nyugodt lélekkel hajtottam álomra a fejem, azzal az érzéssel, hogy adtam az érdeklődőknek valamit, valami sokkal izgalmasabbat, mint az egyszerű földhözragadt tények, valami egészen misztikust. Olyan élményhez juthattak hozzá, amire titkon mindig is vágytak. Egy csipetnyi rész lett sajátjuk a lehetetlenből, látták, sőt fogták azt. Ha mást nem is értem el, de legalább megmozdítottam agyukban egy-két idegsejtet, néhány tespedt neuront, melyek egyébként talán örökre kárhozatra lettek volna ítélve.

Hát igen, ilyen érzésekkel tényleg igazán jól alszik az ember! S szombat lévén én ezt az alvást még jó hosszúra is nyújthattam. Mély, megnyugtató álomból ébredtem: lebegtem, és erőteljes karcsapásokkal szeltem az eget. Előbb a házak fölé úsztam, majd ki a városból, messzi, keleti tájakra. Mikor elfáradtam, felhőkbe kapaszkodtam, s hagytam, hadd fújjon a szél, amerre akar. Aztán eleredt az eső, és a felhő elkezdett fogyni alattam, én pedig szép lassan leereszkedtem a földre. Az ágyamba huppantam...
Kinyitottam a szemem, a redőny résein beszűrődött a reggeli napfény. Egy csík elvakított. Tapogatózva az órámért nyúltam, vajon mennyi lehet az idő. Mivel ujjaim nem lelték, odafordultam. Hihetetlen! Az óra ott lebegett az éjjeli szekrény fölött, alig húsz centi magasan. A lencse fényesen ragyogott. – Ez nem lehet igaz! – tágra nyílt szemmel, s mint akit feszült rugó pattant ki az ágyból, gyorsan fölhúztam a rolót. – Biztos ez a fura szűrt fény zavart meg! – Hát nem! A beömlő világosságra az óra még magasabbra emelkedett.

És én csak bámultam bambán...

Azóta alig mozdulok el mellőle. Most is itt ülök vele szemben, és gyönyörködöm. Ha meglököm, arrébb csusszan a levegőben, aztán szép lassan vissza a helyére. Néha süllyed egy kicsit, vagy épp emelkedik magától, egyébként nagyon nyugodtan viselkedik. Az időt pontosan mutatja, nem késik, nem siet.

Tegnap olvastam, hogy a naptevékenység a következő hetekben tovább fokozódik. Kíváncsian várom, mi fog történni. S talán az óráshoz is vissza kellene mennem egyszer...



2011. július 30., szombat

Postaturizmus

Van egy jóbarátom, asztalos, még a gazdasági válság elején megszűnt munkaadó cége, és ő maga az utcára került. A környéken, itt az Alföldön, esélytelen, hogy újra munkahelyre találjon, ezért maszekolással próbálja meg fenntartani kis családját. Néha egy kis javítás, másnak egy új asztal vagy előszoba bútor. No, szóval ő egy pár hete merész gondolattal állt elő.

Tavaly karácsony előtt, fia osztályfőnöknőjének kérésére hulladékfából, rétegelt lemezből kis dekorációs elemeket vágott sablon alapján. Csinált egy egész kosárral. Ezeket aztán a gyerekek lefestették, majd damillal, dróttal, ragasztóval összeillesztették. Így születtek meg a télapók, rénszarvasok, fenyőfácskák. Szépen feldíszítették az osztályt, a többit meg hazavitték. Nagy sikere volt, dícsérte minden tanár, szülő.

Innen, meg a szükségből jött az ötlet, ha ennyire tetszett a suliban, miért ne lehetne gyártani ilyen kis figurákat másoknak is?! Ezeknek a kreatív dolgoknak úgyis nagy divatja van manapság. Szó szót követett, majd tett a tettet. Megszülettek az első darabok és velük együtt a probléma, hogy ez így mind szép, de kinek is fogja ő ezt eladni.
Itt jöttem én a képbe. Barátom megkért, csináljak neki egy weboldalt, és akkor nem csak a városban, de az egész országban fogják látni portékáját. Sőt - mint ahogy országló vezérünk anno mondta vala, merjünk nagyot álmodni -, mit Magyarországon, az egész EU-ban, sőt talán az USA-ban is.
És tényleg, elkészült a honlap, fölkerültek a kis képek, lehet rendelni magyarul, angolul, németül. Barátom büszke magára. Olyannyira belejött az e-kereskedelembe, hogy regisztrált az eBay-en (ez egy nemzetközi piactér, olyan, mint a Vatera, csak sokkal nagyobb), oda is fölrakott pár készletet. Nem aprózta el.

S közben barangolt. Nézegette, mások mit, mennyiért adnak, hogyan állja meg ő a helyét a nagyvilágban. Az ő árujának van egy alapára, amit kicsit megnyomott, hisz ezek a nyugatiak ugye jobban élnek, hamarabb ki tudják adni azt a pár dollárt. Aztán ott van a szállítási költség a kb. alig 1 kg-os csomagra, ami a postán keresztül 12.000 forint körül van Amerikába, de a világ bármely helyére is elmegy alig kicsit többért. És még mindezekkel együtt is jól állt.

Ám ekkor egy érdekes dolgot figyelt meg. Amerikai "konkurensei", az ottani asztalosok, ha a saját terméküket Magyarországra küldenék, megtehetnék kb. 5000 forintnyi dollárért! - Mi van??? - horkant föl, és egyből engem hívott. Gyors böngészgetés, és tényleg, az ottani egyik nagy szolgáltató ennyiért hozza ide a cuccot. Ok, nézzünk körbe Európában! Anglia - hasonló a helyzet. Németország - szintén. Ez nem igaz. Mi van Romániában? Mi a fene a román posta honlapjának a címe. Megvan végre: posta-romana.ro. Persze minden bötű románul. Nem baj, most az egyszer jó lesz a Google-fordító, de az se kell, egyértelmű a dolog.

Először "Tarife servicii", majd "Mărfuri". Ezt nem értettük, de mellette ott egy doboz, tuti csomagküldést jelent. Ez kell nekünk. "Internaţionale", aztán meg "Neprioritare", azaz nem prioritásos=normál. Célnál vagyunk, ott egy kalkulátor. Kis keresgélés és megtaláltuk az USÁ-t: Statele Unite Ale Americii. Yes! Vagy inkább - da? Legyen 2 kg, abba beleférünk. "Calculeaza" és "Pret total", az annyi, mint 59 RON. 1 RON kb. 60 Ft. - Hát ez nem igaz, az egész csak 3.600 Ft??? Ami nálunk 12 ezer!!!

Méla apátia...

Nem írom le az elhangzottakat. Inkább csak két példát és utána dőljön mindenki a saját kardjába. 1 kg-os csomag Magyarországról Romániába 7.590 Ft (forrás: posta.hu). Ugyanez vissza: 2.370 Ft! És a másik: Románián belül egy 1 kg-os csomag küldéséért mennyit kér a román posta? Na mennyit? Kb. 150 forintot...

Rendben! Új, vészterhes idők, új, kemény hozzáállást kívánnak. Elindítottuk a saját Nagy Magyarország projektünket. Speciel nem Erdély visszacsatolásán kezdtünk el ügyködni - hisz akkor ott is magasak lennének a postai díjszabások -, hanem először is csökkentettük barátom nemzetközi árait. Így még versenyképesebb lett, több vevőt remélhet. Másodszor meg, ha ezután beesik egy külföldi rendelés, irány a határ, cél az első posta odaát.

Így találtuk ki - a benzinturizmus után szabadon - a postaturizmust.



2011. június 16., csütörtök

Dzsudzsák

Talán mondhatom, hogy a kisebbnél nagyobb rendszerességgel járok le futni a helyi stadionba. Ma késő délután is lebicikliztem, ezúttal 8 és 10 éves fiaimmal együtt. Vége a sulinak, se edzés, se különóra, nem volt akadálya a közös programnak.

A kisebbik egy focilabdát kapott a névnapjára, indulás előtt azt gondosan oda is készítette a csomagtartómra. Míg én futok, addig ők fociznak, az is lehet, hogy a nagykapura rúgnak, hisz a helyi csapat már befejezte a szezont, szabad a pálya.

Tekerés közben is a labdarúgás lett a téma, mindenki, így ők is hallottak Dzsudzsák Balázs átigazolásáról a dagesztáni Anzsi Mahacskalába.


Jöttek a kérdések:
- Apa, hallottad, hogy a Dzsudzsák 3 millió forintot fog keresni naponta?
- Hallottam, nem keres majd rosszul.
- A 3 millió az sok pénz?
- Hát, nem kevés, egy kisebb fajta autó ára.
- Akkor ő naponta tud venni egy autót?
- Tudna, de valószínű, hogy vár tíz napot, és vesz egy jobbat.
- De hát hogy tud ilyen sokat keresni?
- Aki nagyon ügyes focista, aki sokat gyakorolt, azok közül vannak, akik ilyen jó lehetőséghez jutnak. Európában leginkább a futballal lehet ilyen jól keresni. Általában azokkal a sportokkal, amit sokan néznek a tévében, mert akkor ott sokan reklámoznak, és akkor ott sok a pénz, azt lehet szétosztani - próbálkoztam bevezetni fiaimat a sportközgazdaságtanba.
- Akkor, ha reklámoz a Samsung a mezükön, akkor abból Dzsudzsák kap fizetést?
- Végülis így valahogy...
- És a Messi az még 5 milliót is megkeres naponta?
- Szerintem ő még sokkal többet is, de hát ő a legjobb a világon. Viszont nem csak a sporttal lehet ilyen jól keresni, azért kell jól tanulnotok, hogy majd ha nagyok lesztek, valami jó állást szerezzetek - csempésztem bele egy kis nevelést a beszélgetésbe.
- Mivel lehet még ilyen jól keresni?
- Hát olyan jól, mind Dzsudzsák, elég nehéz. Ha például van egy saját gyárad, esetleg. Vagy a politikusok, na azok lopnak-csalnak, ők össze tudnak harácsolni ekkora vagyont.
- De apa, miért jó az, hogy csalnak?

Ekkorra épp leértünk a pályára, de azt hiszem jobb is, mert erre a kérdésre nem tudtam válaszolni...



2011. május 8., vasárnap

Rendhagyó könyvajánló

Feleségemtől kaptam egy ekönyvolvasót névnapomra, Macsó napjára. Nem is tudom, honnan támadhatott ez az ajándékötlete. Talán túl sokszor - azaz épp elégszer - hagytam nyitva a böngésző ablakát a megfelelő weboldalnál, e kütyük vizslatása után... :-)
Egyébként ajánlhatom bárkinek, tök jó alkalmatosság. Egy hibája van csak: esténként nem nagyon tudom elszedni a feleségemtől, mert letöltött rá egy regényt, valami múmiáról, és folyton azt olvassa. Jelzem, van folytatása is... :-(

No, de nem is ez a lényeg! Azért néha megkaparintom, és most pl. Móricz Zsigmond 1932-ben írodott Rokonok című művét olvasom rajta. Idézném belőle Kopjáss István, a regény főhősének egy gondolatát:

"Ő tegnap az újságírónak nagy nemzetgazdasági elméletet fejtett ki, amit az szorgalmasan le is írt, hogy miért kell adót fizetni: azért, mert akkor az adófizetők a kezükben tarthatják az államot s hatalmat. Joguk van beleszólni az adók hovafordításába. Példákat is idézett. Hogy mikor a bolgárok a háborúba belementek, a legutolsó bolgár gazda is kiszámította, hogy mit kockáztatnak s mit nyerhetnek a háború által. Ez nem volt meg minálunk, mert a magyarnak nincs átfogó nemzeti gondolkodása, a mi népünktől távol van az, hogy a nemzet szükségleteire gondoljon. Mi csak fizetjük parancsra a pénzt az államkasszába, ezzel szemben sejtelmünk sincs arról, hogy mi lesz abból a pénzből... A magyar nem gazda az országban, csak adófizető alany."


Talán már látjátok, ez nem egy átlagos könyvajánló - természetesen ajánlom mindenkinek, hogy olvassa el, hisz egy nagyszerű alkotás -, de itt és most a véleményetekre vagyok kíváncsi. Változott valamit is a világ mifelénk 1932 óta?



2011. április 17., vasárnap

A kételkedő

Szép, piros alma,
gömbölyű, szájnak kívánatos,
frissen szedett,
hideg harmatos.
Beleharapnál,
de mert más is kérhet,
kettévágod, s látod,
belül csupa féreg.

Gyönyörű ajkak, de ahogy
egy poros veréb csacsog,
csöndben nem maradnak,
csak ha rájuk más ajkak tapadnak.
Kiszívják véred,
üres maradsz,
kongó fejű báb,
jobb hát, ha továbbszaladsz.

Csillagért nyúlsz,
leveszel egyet az égről,
de nem csillog úgy a fénytől,
itt lenn, mint odafenn...

          Megfogtad a végtelent,
          láttad a képtelent,
          tudod, hogy futnak a bénák,
          örjöngve kiabálnak a némák,
          megélted az álmokat,
          s a hiú ábrándokat kezedben biztosan tartottad.
          Tudsz már mindent,
          ismered a világot,
          azt, mit mások igaznak mondtak,
          te hamisnak találod,
          megvetnek érte,
          de megbocsájtasz...

s kételkedsz tovább,
pedig csak magadnak ártasz.



2011. március 27., vasárnap

Mondd mit?!

Mikor szél támad két oldalamon,
s meglovagolja tépázott lelkem,
hogy az kihordott gúnyaként
lobog az őrült fergetegben...

Mikor vihar tombol mindenfelöl köröttem,
mi arcomba sáros ostorával sújt,
s fagyott könnyeket gyötörve elő
megkeresi bennem az elfeledett bút...

Akkor mondd, mondd mit csináljak?!


2011. március 20., vasárnap

Idegenek közt

Idegenek közt élve
magányos az ember.
Nem tehet mást, de vár,
hátha egyszer valaki rátalál.

Napról napra sokan szólnak hozzád,
beszélnek némán neked,
és te magadban érzed,
ők mind, mind, ... mind idegenek.

Fejüket válladra hajtják páran,
mások megfogják kezed,
de te belülről érzed
ők mind, mind, ... mind idegenek.

Jónéhány ellen s számtalan barát
mohón vigadna veled,
de te látod és érzed,
ők mind, mind, ... mind idegenek...

S ekkor, ha melletted ébred az éj csókja,
s ringó csipője örömét reggelente neked szórja,
csipetnyi reményt kaptál még mindig csupán,
hogy hozzád a lelke is elér sok száz érintés után.

Ám ez a kevés remény elég:
ahogy kedvesen rádnevet,
már majd’ örökre feleded,
hogy a többiek mind, mind, ... mind idegenek...


2011. március 14., hétfő

Harcos lány a jeges vízben


A hosszú hétvégén volt egy kis szabadidőm, meg persze kedvem és nem utolsó sorban egy kis restanciám is, ezért nekiláttam, hogy készítsek egy új képet. A szomszédasszony lányáról még a jómúltkor lekaptunk egy pár fotót, ezekből kellett volna valamit összehoznom felelőtlen ígéretem szerint. Ismét csak a képek válogatása közben jött az ötlet, mi lenne, ha Dalmicsekből harcos lányt faragnánk, aki épp a jeges vízben álldogálva néz - nem annyira - ránk, hideg tekintettel.
Kiindulásnak akadt egy fotó a fagyos ártérről, melyet az egyik télvégi családi sétánkon, a mártélyi Tisza-holtágban készítettem. Ehhez jött párba a másik fénykép a modell testéről, a fejet egy harmadik képről szedtem - az jobban illett a tervhez -, a keze pedig egy negyediken állt jól. Kellett még egy kard, meg egy jó kis tetkó a hátára, és már együtt is voltak az összetevők.

A többi már csak idő és munka kérdése volt, s később még egy kis finomítás a nyomtatás előtt.



2011. március 9., szerda

Esti ima

Adjon Isten jó éjszakát
Adjon az Isten szép álmot
Ma estére ha lefekszem
s mindörökre ha meghálok.



2011. március 8., kedd

Egy nő monológja

Mit gondolsz, ki vagyok?
Azért mindent én sem hagyok!
Az még hagyján,
Hogy megfogtad a kezem,
S aztán,
Oh, megsimogattad a fejem.
És tetszett,
Mikor ajkaink összeértek,
S egy csók után a ruhát rólam letépted.
Az is szép volt,
Mikor megérintettél itt fent,
Ah, s mikor megmarkoltál itt lent.
Igen, az is jó volt,
Amikor az ágyba hívtál
És ott valami... juj, valami furcsát csináltál.
S hogy sokáig voltunk ott,
Élveztem én légy nyugodt.
Ezek után hagytam, nem zavart,
Hogy agyam boncold, s kavard,
Ámultam ugyan értetlen, mi célod vele,
Miért vagy reménytelen indulattal tele.
Sőt, azt is elnéztem neked,
Ahogy szerelmes szívem kiveszed,
S töröd apró, csillámló darabokra
Pici sarkát tűzve vaskos albumodba.

Igen, mindezt elviseltem!

De, hogy megkérdezd a korom?!
Ezt már ki nem állhatom!


2011. március 5., szombat

Tele-mánia

Óhörög dáma három elvonásban

Leszereplők:

Tévosz – az elhízott betel
Aszklépiosz – a gyogyítás istene
Léda – Tévosz neje, aki szintén elkínzott
Unosz – a Hermész Hírvívó és Szállító Szolgálat untatársa
nővér
segédek

Tévosz életének fonalát a Moirák gondosan fonógatták, de Zeusz atyánk megharagudhatott reá, mert vegyszer gubanc került az élete vonalára: lábai és kezei nem enyvedelmeskedtek neki. – Ó Kharom ladikja, Olümposz havas csúcsa, mozgátom Hephaisztosz acélja – mondolta sűrűn –, még diplomosz táskám is alig barom cipelni. Nem volt mi mást lennie, orvoszhoz mordult.


1. fölvonyítás

A rendlelőben Aszklépiosz, Tévosz gésa nővér.

Tévosz: Ó Aszklépiosz, segíts nekem!
Aszklépiosz: (Egy laport vesz ki a fiúkból) Látom kartotékozlod az élet örömeit, terméteres vagy körbe is. (Közben leteszi a beteg apját az asztalra.) Miről van szó fiam, engedd hadd fúrtassam, de légy rövid, hosszú a sor.
Tévosz: Ó Aszklépiosz, tagjaim oly nehezek, mintha Heraklésszal vívtam volna olimpiai döntögetőt. S hasam se kisebb, mint Szüszi foszballabdája.
Aszklépiosz: Fogós ecset. Fessd le nekem fontosan a kövütközőket. Munkád szentruma messze van hálódtól? – ette föl a kérdést.
Tévosz: Nem, háló az isteneknek!
Aszklépiosz: Két kezeddel dolgozol? – próbált kezelebb jutni a baj tokához.
Tévosz: Nem, nem. Az egyik épp elég.
Aszklépiosz: Csak nem politikoszos vagy, országnyűvési képvizenyő? Vagy esetlen pedakókuszságra adtad fejed?
Tévosz: Zeszuszra nem! Csak egy egyszerű tanárossz.
Aszklépiosz: Szerencséd! S mennyi pénzt kevesel? – kígáncsiskodik.
Tévosz: Havi négyet, de fölbrutolva, lent már nett,ó!
Aszklépiosz: Feleséged?
Tévosz: Mint akárki málé, lenne fele, s égi áldást sejtenék – vágyaszól.
Aszklépiosz: Tudós Athéné dobozát nézed-e?
Tévosz: Igen Aszklépiosz, kéz a képben akkor is, ha a csalárd mást akar. Hét égi kanálist csapolunk le, ha folyik az áldás, s ha nem, meg van mindig a videánk, hogy mit játsszunk le az ideón. Rabjai vagyunk mind a retten, de hát ez csak nem kháron az életemre?! Ó Kherberusz harmadik feje! – háromkodott.
Aszklépiosz: Megvan! Á dehogy: Heuréka! Fiam, Tévoszméd igen nagy. Hisz a vak is nátha, ez víziómanó, méghozzá tele, színültig. (Nővérhez mordul) Nővércse, héja a Hermész Hírvívó és Számító Szolgállatot!
Nővér: (Tárcsáz, majd telefonáll) Még nem futnak segíteni, de rögvest lőnnek. Már a thoni győzelem hírét kézbesítik, utána sielnek ide – mondta keblesen.
Aszklépiosz: Tolvaj banda, hát nincs egy szabad hordájuk? (Így várakoztak, s nem sok az ára, meg is érkezett a számító egy hollóval a bal vállán) Hogy hívnak, postász? – kérdére könyököl.
Unosz: Unosz vagy Ok – szólt a válassz!
Aszklépiosz: S mi az ott a bal álladon?
Unosz: Olló – vágta rá.
Aszklépiosz: De mi bégett? – gyurma tovább a sárítót.
Unosz: Károg unam, a hírvívók kent állata magyar hunban. Unnan orhoztam el tanulmányuntamban.
Aszklépiosz: Hát akkor hozzátkot rendelőmbe Tévosz teledobogyóját. Tunod már a címét, vagy még nem is mered?
Unosz: De merem is, a nő-vér pa-pirosra írta már – munta.
Aszklépiosz: Menj hát isten hírével! – üdvözülte.
Unosz: Add ide Aszklépiosz, elhiszem azt is – koldult bizalommal az orvoshoz.

(Unosz el, majd a többiek is. Függönye)


2. fölfonás

Este Tévoszéknál. Tévosz és Léda hűlnek a foterjedikben.

Léda: Oly terebély nagy a fotelben, mint egy hatalmás tölgyfa.
Tévosz: Mit mondsz, bükkd ki megint, asszonygya. De hadd el, nézzünk víziót! – habja rá a Lédire.
Léda: Botond vagy férjutam, elvitték telénket.
Tévosz: Ténylett! – dömper rá. – Töprengy asszony, mi a csorbát csináljunk ma este?
Léda: Ordastam az újságokat, s mindben Ariszto van Ész-t szentelik. Nézzük meg a Békákat a szabadtérin, úgy is sok a vérlopó szúnyog – gombolta ki.
Tévosz: Jó gondol,latba kell vetni. Csak egy itt a bukkanó, kocsink kölcsön, adva, hogy gyalog megyünk, s a feles metronóm nekünk már ütött.
Léda: Nem baj, drágán még elérhetjük a 45-ös láb buszt. Remélem van két jegünk.

(Mint a ketten elmennek átköltözni más ruhába, majd a színlázba. Fültöny)


3. felforrás

Az előadás után, s nem az utánadás előtt Tévoszéknál. Tévosz és Léda belépnek a fajtón.

Tévosz: Igen kényelmetlen volt az a rideg kőhad.
Léda: Miért nem vittél magaddal egy pár nát, lúdtollast?
Tévosz: Na hát, neked volt, s egy ludas ülő két sem osztál meg uraddal?! – emelte föl rangját.
Léda: Fosztottam volna én veled többet is, de kevés volt a lád – és sírásni kezd. – Ó jaj nekem, a te Ládádban mindig találsz valami libát?
Tévosz: No ugyan Lidám, ne búsulj – víg asztalra. – Az találd ki inkább, holnap mire vegyünk el?
Léda: Arra az abrakadarabra, amit a szüretben rekrámoltak ki.
Tévosz: A Szoph O'Klész-t? Az az a fikció, amelyik ír? – térdezi.
Léda: Férjenuram már a fejedbe, hát mi más nemzet fia görögte volna papírra ifjú titánnal a betűket?
Tévosz: Jojó, ne nézz már tubának! – háborodik meg. – És mi a címe?
Léda: Még sosem foltam nála, lelkem tiszta. Tudhatnád szerelmem, én a te Cédád vagyok.
Tévosz: Balha asszony, add ide a mai újcsávot, majd én beolvasom neked: Elektro.
Léda: Azt már láttam – rivalda föl –, villanykényes modern arab. (Ekkor kintről cseng, ő szól. Léda ki meggy és ajtót nyír. Aszklépiosszal fér vissza)
Aszklépiosz: Olgák, hozzátok a telidobozt víziónak! – kilát vissza az ajtón.
Segédek: Hozzuk nagyúr, horukk – szolgák be kintről, majd így folyatták. – ITT a tévé, vagy Videitthon? Hová rabjuk?
Aszklépiosz: A sutban a helye, úgy is mindig lábalatt s útban volt – adta ki a sutasítást.
Tévosz: Jó lesz az a sarokban is – remegi halkan. (A segédek letévék a telét, elhagyják a rakást)
Aszklépiosz: Fiam, fügyelj ide! Itt a recept.
Tévosz: Én indulnék is, és kiváltanyám!
Aszklépiosz: Tévodsz, nem kell gyogyszer. Ilyen gyógyűr úgysincs sehol. Én 5öltem meg, s ezt 5 egerem bánja. Ne', szedd!
Tévosz: Mi ez, furam? – csóválkozik.
Aszklépiosz: Ez: listosz. A nézhető vízilókat tartalmazza. Másra látógömbidet ne csüggeszd!
Tévosz: De hisz ez ír ló és kev és!
Aszklépiosz: Nem lesz sokk, abban bizomos vagyok – kárömlend.
Tévosz: Ez csak a reggeli TV-torta és az Esti Más-se. Mit sivárjunk a közbenső órágyban?
Aszklépiosz: Menj úszni az U-szódába tíz hosszat, ha Ladával mész – s az asszonyra mulat –, hússzatok kétszer annyit.
Tévosz: Ó iste,nem!
Aszklépiosz: Én végeztem, de boritókát még nem kaptam – panaszolventálta csak úgy magának, de azért hantosan.
Tévosz: Megdoktoroltad bajom orvoszom, itt van mit rebértél. (Egy dag-adó borítékot csúsztad Aszklépiosz zsebébe.) Ez meg a segérdeké.
Aszklépiosz: Ugyan, nem! kell ez! – hárítaná el magához, aztán teli sebébe nyúl, s igyekszik elferejteni a borravalót. – Én most el,menten – fojtotta a szót, végül közönyt – Jószakállt! Egy hét múlva jövök televizitálni.

(Azzal Aszklépiosz el. Tévosz és Léda pedig a moteljaikba zuhanyva várták a tormát – hisz ezentúl csak ezen vegetálhatnak –, s fültek tovább a megkukált teledobosz előtt. Függönygyöleg)

VÉGOSZ


2011. március 3., csütörtök

Látogatás


Tíz perc múlva kilenc. Az újoncok már ott toporognak a nyirkos aszfalton, a letört sorompó csonkja mellett. A fagy elől zsebre dugott kézzel, némán, arccal a nap felé. Közben szemük sarkából a kaput figyelik, mikor nyílik végre meg. Ma nem lesz kiképzés, egy hónapja először.  Ma látogatás lesz. Mindannyian várnak valakit, szülőt, testvért, reménytelen szerelmet. Sokan csak sejtik, de talán inkább csak hiszik, hogy hozzájuk is eljönnek, mert hát legtöbbjük épp előlük menekült ide, s majd nemsokára tovább a világ végére. Ki is keresné őket itt? Most mégis ott állnak a bejáratnál, orrlikaikat szabálytalan ritmusban hagyja el a pára, nem zavarják a másikat, önmagukat győzködik: az nem lehet, hogy ne jöjjön. Ha nem jön... Zakatoló aggyal a kaput lesik, azt a rideg, hatalmas lemezdarabot, amelyen át újból egy kis élet áramolhat beléjük. Az előbb még ott lézengtek mellette, aztán páran hirtelen elkezdik lábukkal rugdosni, öklükkel döngetni. Hörög, bong minden. Elzavarják mindannyiójukat, hátrébb, mintegy húsz méterre. Ijedten engedelmeskednek a parancsnak. Tétován az órájukat lesik, még öt perc. Felidézik magukban az otthoni pillanatokat, az elmúlt hónapot, magukban elszámolnak százig, azzal is telik az idő. Valaki megfordul, és elmegy. Nem hisz tovább, nincs ereje hozzá. Néhányan követik. A jég megtört, beszélgetni kezdenek egymással: hova mennek? Még két perc. A nap egyre erősebben süt. A kapun túlról hangok hallatszanak, de erről már csak hárman vannak. A többiek mind elmentek. Féltek a csalódástól. Meggyőződésük elveszett. Ágyaikon fekszenek, bent a
körletükben, s maguknak azt mondják: nem, én nem várok senkit. Pedig igen, legjobban ők reménykednek. Várják a csodát, fülelnek. A legkisebb pisszenésre felülnek. Ugye nem engem hívtak? S azt mondják nekik: nem. Zavart, furcsa érzések futnak át rajtuk. Ismét feszülten figyelnek. Fekszenek az ágyon, cipőjüket nem veszik le. Próbálnak aludni. Legalábbis úgy tesznek, hogy mindenki azt lássa, még maguk is. Később, egy óra múlva letörten kimennek a folyosóra. Kérdik: Miért vagy ilyen? Álmos vagyok – szól a válasz. Legbelül még mindig bíznak. Beszélgetnek, hangosan röhögnek. Erőlködnek. Fél füllel még mindig figyelnek. Már nem élnek, s ha igen, nem ebben a világban. Valahol mélyen a víz alatt a nagy sötétségben lebegnek. Lassan dél lesz, aztán elmúlik ez a nap is. Estére mindenki kiheveri a látogatás idegőrlő feszültségét. Kezdik visszanyerni lelki nyugalmukat. És várnak egy újabb hónapot, hátha akkor, utoljára...

Egyébként reggel, pontban kilenckor kinyílt a kapu, de belülről, a sorompó csonkjánál már senki sem várt.


2011. március 1., kedd

0




Nem.
Nincs.
Sehol.
Semmi.
A szent tagadás csak ennyi!
Ezek a végtelen szavai
A lét embernek küldött hangjai
Negatív jelek,
Melyek a Földdel együtt megszűnnek.
Az örök igazság,
Mely elé nem gördül gát.
Ezért ne mondd, hogy
Igen, van itt valami,
Mert való, az idő míg él,
Tovább fog haladni,
Ám ha egyszer nem lesz, aki mérje,
Senki nem szól, hogy számonkérje,
Ha a sok csillag egy helyre összefut,
Ha minden, mi létezik egy pontba jut,
S ha az a pont is odavész,
Gondolatodra azt tudnám felelni:
Nem, nincs sehol semmi.



2011. február 24., csütörtök

Meghasonlás

Látod, ember? Küzdöttél hiába,
Bíztál Isten adott szavába'.
Az élet már csak ilyen, most már te is tudod
Kis harcok, nagy pénzek,
Nagy csaták, csorgó vérek.
A gazt egyszer hasba minek rugod?!
Hazugul hörög, hogy hagyd,
Elfordulsz, s ujja már húzza a ravaszt.
Tépd ki tövestől, égesd el írmagját,
Pusztítsd el mindenét,
Mert az idő halad, eltelik néhány év,
S helyébe' találod örjöngő fiát.
Csak így élhetsz ezen a földön.
Tégy félre mindent, mit hazádban erkölcsnek hívtak,
Állj te is azok közé, kik csalnak!
Ölj te is bátran, ezt itt nem büntetik,
Csak élvezik.
Igen, tudom, te nem ilyen vagy,
Én kérlek, hidd el,
Nekem is jobban tetszik az Ember,
Az ember, aki él,
S nem gyilkol,
Ki gondolkodik, s tiszta álmait váltja valóra,
Nem húz elméket karóba.
Aki védi a gyengét, pajzsot tart fölé,
Támad gonoszt,
És igazat oszt.
Te ilyen vagy, erős és bátor,
De belőled kellene százszor
Ennyi, vagy ezerszer, s még,
Az mind nem elég.
Űznétek a vad hunyászt,
Kit előbb láttál többet is,
Azokat, kik az arannyal élnek,
Kezükben tőr, zsebükben méreg.
Megvesznek mindent, velőt, agyat,
S mi jó falat,
Fetrengenek a nap alatt.
Vért isznak veretes kupából,
Gigákon folyik a veres bor.
Csont, hús? Dögivel akad ott,
Hol ily sok a halott.
Nézd, amott szemgolyót esznek,
Minő aroma a gyilkos nyelvnek.
No lám, hisz ez a barátom szive,
Ide vele, izibe!
Oh, ez aztán a lakoma,
S mi utána jön: csoda.
Buja kéjjel mennek tusra
A női lábak magasba rúgva.
Mily gyönyör ez a testnek,
Ki meri mondani, hogy ne így éljek?!
Ja, te szólsz hozzám, hős vitéz?
Végülis ma győztél, s neked ez nem elég?
Kelj fel, vidd el jutalmad, a királynőt,
Megérdemled őt!
Mi?! Hogy az előbb nem így beszéltem?
Egye fene! Másképp véltem.
Nem vagyok bolond,
Nekem nem elég az, mi gondolat,
Az csak a gond.
Ah, tiszta álmok!
Csörgő pénzért mindent megváltok.
Enyém lesz az egész világ,
Elém hasal ember, állat, fa és virág.
Imádom a tiltott mámort,
Mit egy szép hölgy magán hord.
Kezem a lágy lankák ívét követi,
Lábam táncot jár,
A Halál magára vár,
A kaszát szögre veti,
Ő is jön a bálba
Tálakra hágva,
Ízleli azt,
Mit munkája mulaszt.
Te még nem mentél el, Hérosz?
Itt fekszel, hol nincs jó, csak rossz?
Úgy tudom, te a jó bajnoka vagy,
Igazság, szeretet, áldás: ezek csak szavak.
Mondottam ember: ölj, s aztán,
Ha teli az erszény, bízva bízzál!


2011. február 23., szerda

Mozaikkép búcsúajándékba

Jó két hete írtam már a mozaikképekről, most csak egy rövid bejegyzést teszek.

Egyik kedves ismerősöm ajándékozási gondban volt. Imádott főnökük továbbállt a cégtől, s munkatársaival szerették volna meglepni valami frappáns búcsúajándékkal.

A netet böngészgette, s közben az én weboldalam is, ahol megakadt a szeme a mozaikképeken. És jött az ötlet: mivel főnökük egy vidám ember - nevében is :-) - mi lenne, ha a céges fotókból összeállítanánk egy mozaikképet, amely egy smiley-t ad ki. Így is lett:


Egy nagyobb felbontású verzió itt megtekinthető, illetve korábbi blogbejegyzésem is arról, hogyan készül egy mozaikkép.

Egy újabb búcsúajándék történetét, s magát a képet itt találhatja meg.

Ha szeretne Ön is egy mozaikképet rendelje meg weboldalamon!


2011. február 22., kedd

A hivatalnokné verse

Lágyan csordogál az esti szél
Messzire már a márvány tél,
Napos partokon sebesen utazunk,
Eszünk, iszunk, dalolva vigadunk.
Gondom nincs, élek vidáman,
Úrnő vagyok én e világban.
Hatalmam nagy, mindenki tőlem retteg,
Férjem a Hivatalnok Herceg!
Megkapok mindent, kaviárt habzsolok,
Át életeken könnyen gázolok,
Kezem vérben fürdik
Velőt nyelek,
Minden kínt, mi mást nevel
Én élvezek.
Én mondom a törvényt, az egy igazt,
Előnyben a gazdag, s az ki gaz!
Micsoda boldogság e földi kéj,
Hol vágyam csak tetőzi a buja éj!

Lágyan csordogál az esti szél...
Bolond az, ki nem így él!


2011. február 18., péntek

Bál vörösben

Ma is készítettem egy képet, elloptam egy kis időt a munkámtól... Csak Béla meg ne tudja, tartozom neki egy prospektus tervezettel. No mindegy, majd a hétvégén megcsinálom.

Szóval, a szomszéd leányzó bálba ment. Öltözködés, az utolsó igazítás közben sebtében készült róla egy fotó, ez itt jobbra. Nem a legjobb, sőt... de hát ez van. A bálon biztos készültek jobbak is, csak azok épp nincsenek kéznél.

Aztán képnézegetés közben előkerült egy ezer éves CD, amire még a dia képeimet szkennelték, ha jól emlékszem, Szentendrén. Anno elég messzire kellett utazni azért, hogy fotóinkat digitalizáljuk. Ma már ez csak emlék...
Ezen a CD-n javarészt egy tanulmányi kiránduláson készült fényképek vannak. A nagy alföldi pusztaságba ment ki a kis csapat, hogy darvakat figyeljen meg egy szikes tónál. Az alábbi kép a rejteküket adó nádast ábrázolja.


Nem is tudom, honnan jött az ötlet, de jött, és a nádas átfordult pirosba, épp úgy, ahogy a szomszéd lány kiegészítői is. A bőre szürreálisan porcelános lett, szeme, arca kapott egy kis sminket. Így született meg ez a digitális festmény, melyről egy nagyobb változat itt megtekinthető.




2011. február 14., hétfő

Peregnek a napok

Peregnek a napok. Egyik a másik után. Hétfőn már várom a pénteket, mint a fáradt úszó a fordulónál a túlpartot, aki tudja, hogy még menni kell, nincs meg a napi adag. Hát nekem sincs meg. S az én égi edzőm azt se mondta, mennyit ússzak. Csak nyomom, egyiket a másik után. Dög unalmas tud lenni. Néha a víz változik ugyan, hol hidegebb, hol langyosabb talán, ám a gőztől szinte sose látok. Két oldalt bólyasor, forduló rendre, egy kis pihenés a medence végén, aztán gyerünk, vissza. Olykor-olykor egy ismeretlen úszósapka siklik szemben, majd el, s a pára fojtogat tovább.

De végülis szeretek úszni, és pálya is jutott... manapság ez is valami. Szeretem a vizet is, de jobb volna egy tó, vagy egy tenger partján belé lógatni a lábam, és csak annyit úszni, amennyit én akarok.

És van kikért úsznom, akikért egyáltalán úszom. Ők az életem. Szeretet és felelősség, hogy egyszer ők is útra keljenek. És van egy társam, akivel ezt megoszthatom. Ő a szerelmem.

S közben úszom, úszom számolatlan a hosszakat, fejemben Ixion és Xenosz együtt úsznak velem, játszunk egy sort, ők mint két delfin fickándoznak önfeledten, én húzok kettőt, egy labda röppen, én húzok megint... csak a gőz gomolyog körülöttem, kartempó újra, majd láb, egy kis levegő... és nekem úsznom kell tovább, egyik faltól a másikig. Oda, vissza. Ma és holnap.


2011. február 12., szombat

Vad, neszező szerelem



Ha a fákat szél cibálja,
s leveleik vad táncot rezegnek,
az erdő együtt azt susogja:
Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!


Ha a felhőket vihar tereli,
s a vízcseppek esőnek erednek,
lent a földön azt kopogják ők is:
Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!


Ha a vihart villám zabolázza,
s az ég oszlopai belérecsegnek ,
azt mennydörgik mindenütt:
Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!


És ha két karomban tudlak,
s a fényét érzem szemednek,
azt harsogja minden nesz köröttem:
Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!


2011. február 10., csütörtök

2011. február 9., szerda

Egy hajnali álom után...

Álmomban, kínomban
két lány közt hányódtam.
Bármerre fordultam,
egyre csak kínlódtam.

Jobb felöl egyikük,
bal felöl másikuk,
osztoztam őrajtuk,
átkot szórt két szemük.

Hiába kínlódtam,
hiába hányódtam,
ezen az éjjelen
magamban maradtam.


2011. február 8., kedd

Dimenziók

Ez itt egy pont, csak hogy lásd, hogyan néz ki. Ha kellően kicsi, mint valójában, akkor nincs kiterjedése, tehát nem is létezik. Vannak emberek, akik ilyenek. Aprócska pontok, bármily nagy bunkók is. Számomra nem léteznek.

Ez meg itt egy szakasz, egy egyenes része: jobbra-balra. 1 dimenzió. Sokmindenkinek ez is elég. Ez a két irány. Nem is érdekli őket más. Ki erre, ki arra, aztán középen találkoznak, olykor. Fontosabbak egymásnak, mint bárki más a térben. De meg kell értenünk őket, 1 dimenzióban élnek, egyszerűen nem látnak túl azon.


Ez itt a síknak egy metszete - szemléltetésképp -, a 2 dimenziónak. Ez már elég majd' mindenkinek, az átlag nem is nagyon szeret kinőni belőle. Fölösleges is lenne. Simán ellavírozhatsz itt egy életen keresztül. És egy gonddal kevesebb. Ugye te érted, miről beszélek? Akkor gyere tovább velem.


Ez itt egy téglatest, a 3 dimenziós tér szelete. Boldog, aki ezt a világot ki tudja tölteni. Tele van szabadsággal. Néha azonban át kell kelned sivár síkokon. Máskor meg egyenesek döfködnek feléd. Ilyenkor úgy érzed magad, mint bűvészinas a kardokkal átszúrt varázsdobozban. Várod az utolsót, behúzott hassal. Mind közül mégis itt a legjobb.

Van aztán a 4. dimenzió. Mondják. Állítólag csak Albert Einstein, meg Steven Hawking, s rajtuk kívül még páran tudják ezt elképzelni. Ezért le se rajzolom. Sokan állítják, hogy voltak ott. Ne higgy nekik. Csak ha már te is voltál.


S vannak még a párhuzamos dimenziók. Azok adnak ízt a létnek. Olyasmik, mint ezek, csak ott lehet mást csinálni. Igazából csak mást lehet csinálni, ugyanezt nem érdemes. Ha egyszer ugyanolyanok lesznek, mint ezek, akkor már nem is lesznek párhuzamosak. Ugyanazok lesznek. Annak meg nincs értelme.


2011. február 7., hétfő

Ezer lelkem

Ezer lelkem ezer vad ló
Ezer pusztán át vágtató

Ezer lelkem ezer szerelem
Ezer gyönyör mosolya kell nekem

Ezer lelkem ezer vihar
Ezer villáma fákat csavar

Ezer lelkem ezeregy vágy
Ezer forró ölelő ágy

Ezer a lelkem, egy életem
Ezer fájdalom, egy a halálom
Ezer pillanat, ezer év
Kit keresek, nem jön még.


2011. február 6., vasárnap

Hogyan készül egy mozaikkép ajándékba?

Ajándékozni öröm, de kitalálni, hogy mit adjunk annak, akit legjobban szeretünk, vagy épp annak, akinek muszáj, mert tőle függ az előléptetésünk... Hát, az már nem olyan egyszerű. Volt már parfüm (persze nem is tetszett neki az illata), nyakkendő, pénztárca, vicces bigyó, szimplán csak egy csokor virág, de most már valami személyes kellene.

Ideális választás lehet a legközelebbi alkalomra egy mozaikkép. Egyedi és személyes. A kép alanya viszontlátja magát egy alkotás fő motívumaként, ugyanakkor elbogarászhat a háttérben is, a kis képek között.

Egy mozaikkép több módon készíthető. Vannak letölthető programok, amelyik elvégzik helyettünk a munkát. Bekérik a főképet, aztán a több száz, esetleg ezer háttérképet, hogy jól tudják összeállítani a nagy fotó színei szerint a mozaikot. Esetleg dolgozhatnak előre összeállított galériákból is, mely galériák különböző témák szerint vannak csoportosítva - pl. virágok, állatok, épületek, stb. Ez utóbbi esetben a háttér természetesen nem lesz személyes. Szóval, több-kevesebb bíbelődés, és már nyomtathatjuk is az ajándékot. Persze arra figyelni kell, hogy ezek a mozaikok A/4-es méretben általában nem lesznek élvezhetőek, A/3-as, de inkább még valami nagyobb a megfelelő méret.

A másik módszer, ha egy képszerkesztő szoftvert hívunk segítségül. Én is ezt szoktam tenni. Van egy saját eljárásom, ha mozaikkép készítésére kérnek fel. Ennek egyik fő jellegzetessége, hogy már 50-60 háttérkép is elegendő a megfelelő hatás eléréséhez. Persze, ha több van, az se gond, de ennyit könnyű összeszedni a nyaralásról készült albumból, esetleg a kis gyerek első évéből, vagy épp a netről valami nekünk tetsző témában. Több száz már gondot okozhat.
A háttérképeknek nem is muszáj jó felbontásúaknak lenniük, hisz úgyis csak piciben látszanak majd, kb. 2 cm-es méretben. Arra esetleg érdemes odafigyelni, hogy ezek a fotók különböző tartalmúak, színűek, tónusúak legyenek. Ha sok a hasonló kép közöttük, ez rontja majd a mozaikhatást.
A főkép kiválasztásánál lényeges kritérium, hogy annak lehetőleg egy központi alakja, motívuma legyen. Ha ez a kép nagyon tagolt, a végeredményen nem fog jól érvényesülni a fotó témája.

Egy példán keresztül mutatom be az alkotás folyamatát. Csinos megrendelőm kívánsága az volt, hogy az ő fotójából elkészített mozaik alapmintázata motorokból tevődjön össze, párja legnagyobb örömére. Így az egyszerre gyönyörködhet két szerelmében. :-)



Az eredeti fotó A mozaik minta, motorokból A kész mozaikkép

Ennél a képnél egy aprócska trükk még, hogy az arcnál a mozaikrácsot sűrűbbre vettem, annak részletgazdagsága miatt. A kép többi részén viszont hagytam nagyobbra, mert úgy meg a motorok jobban kivehetőek. Egy jobb felbontású végeredmény itt megtekinthető.

Ha tetszik az ötlet, kérem tekintse meg weboldalam, ide töltöttem fel mintákat, vagy vegye fel velem a kapcsolatot, szívesen segítek Önnek tanácsaimmal. Amennyiben meghagyja kapcsolati adatait, megkeresem Önt, és megbeszélhetjük az esetleges rendelés illetve a szállítás további részleteit.

Ha szeretne Ön is egy mozaikképet rendelje meg weboldalamon!


2011. február 4., péntek

Egy boldog nap végére

Mint az utolsó vadász a Földön,
Kinek nincs ereje, hogy újratöltsön,
Aki azt hiszi, nincs már több vad,
S szeme egyen mégis megakad...

Mint egy végtelen vízfolyás,
Mely nem reméli, hogy tengert lát,
Aki előtt már nincs semmi cél,
S ekkor egy óceánba ér...

Mint egy szúrós szemű szellő,
Ha a sivár pusztaságon felnő,
S nem talált még magának gátat,
De most egy erdőt megcibálhat...

Vagy mint egy lüktető érzés,
Melynek eddig nem jutott rés,
Hogy elöntse a testet,
Ám most egy embert megremegtet...

Oly boldog voltam én ezen a napon.


2011. február 3., csütörtök

Hogyan segítettem leelőzni Kimi Räikkönent?

Már gyerekkoromtól kezdve szeretek minden sportot, párat közülük magam is űztem, a többit meg néztem a tévén. Mind közül kedvencem volt a tenisz a pályán és a képernyő előtt is. Emlékszem még a nagy csatákra Ivan Lendl és John McEnroe között, s ugyanígy a nőknél Chris Evertre és Martina Navratilovára. Régi szép idők...

És emlékeztem egy riporterre, Andrew Franklre, de hogy magyarul mondjuk - hisz ő az, csak épp 56-ban Angliába emigrált -, Frankl Andrásra. Jónéhány mérkőzésen keresztül tudhattunk meg tőle érdekes öltözői híreket Wimbledonból, vagy épp fontos információkat közvetlen a paddockból, ha másik szerelmét, a Forma 1-et közvetítette. Mindig élvezettel hallgattam. (Az igazat megvallva, akkoriban úgy éreztem, kicsit elnyomják őt, nagyobb teret kellett volna neki adni. Szerintem a "hivatalos" magyar sportközvetítők irígyek voltak rá, de lehet, hogy ez csak nekem jött le így.)

Teltek az évek, a nagy tenisz nemzedék visszavonult, és én Frankl Andrásról sem hallottam tovább. Eltűnt. Legalábbis nekem.

Aztán jött egy telefon a semmiből:
- Helló, Zsolty vagyok. Te foglalkozol könyvek szerkesztésével? - vágott rögtön a dolgok közepébe.
- Igen, de miről lenne szó? - kérdeztem vissza, s közben fogalmam sem volt ki ez a figura.
- Üzemeltetek egy Forma 1-ről szóló weboldalt, és a Frankl Andrásnak kellene kiadni egy könyvet.

Mi van?! - mondom magamban, mert letaglózott a meglepetések sorozata. Először is, poros kis városunkban van valaki, aki egy országos F1-es oldalt visz? Azt hittem rálátok a helyi webes piacra, ám ezek szerint messze nem. Mi lehet még itt?! De várjunk csak! Frankl Andrásnak kell könyvet kiadni? Gyerekkorom kedvenc riporterének? Mi ez, kandi kamera?

A kedélyek lassan lecsitultak, mindenre fény derült. Sehol egy kamera, minden igaz. Pár nap, és együtt dolgozhattam Andrással! Ő San Franciscóban, mi Vásárhelyen. Neten keresztül kommunikáltunk, András írta a fejezeteket, Zsolty rendezte a szöveget és a képeket, én tördeltem, szerkesztettem a borító és a belső oldalak grafikáját, a kész anyagot pedig adtam le a nyomdának. Pár hónap alatt elkészültünk a könyvvel, majd az ünnepélyes átadón találkozhattam is Andrással. Ez 2003-ban volt.

A munka után útjaink elváltak, emailben köszöntöttük csupán egymást az ünnepek alkalmával. Öt év múlva, 2008. májusában jött Zsolty a hírrel:
- András folytatja a könyvét, újból összeáll a csapat!

Újabb könyv, újabb internetes háromszög. Ezúttal azonban András kétszer is ellátogatott Vásárhelyre. Másodjára nálunk is ebédelt, rá két napra meg a monacói herceggel!!! Közvetlenségével, jó értelemben vett egyszerűségével feleségemet is levette a lábáról. Mindig örömmel emlékezünk arra délutánra.

No, de nem fényezem tovább Andrást, aki ismeri, tudja miről beszélek. Ezt a blogbejegyzést második könyvének - a "Száguldás a Forma 1-ben és azon túl" címűnek - borítója végett indítottam el.

Sokat tipródtunk, mi is legyen rajta, vegyük alapul az elsőt, vagy legyen valami teljesen más? Végül ez utóbbi mellett döntöttünk.
András több képet küldött át San Franciscóból, mi meg itt Zsoltyval rakosgattuk. Az egyiken épp egy 500 lóerős Lamborghini Gallardót vezetett. Kérdem, nem lehetne ezt berakni az F1-es autók közé, mintha ott vezetne közöttük? A feldobott ötletre jött a kérés:
- Meg tudnád, Ervin azt oldani, hogy Monacóban vezessek, megelőzve Kimit, hátul meg Lewis kullogjon?
Ja, hát persze - motyogom magamban, de nincs olyan képünk, amin Hamilton épp Räikkönen mögött van egy kanyarban, és előttük annyi hely, hogy András is odaférjen! Elindult a kutató munka, s mint kiderült, a következőkből kellett dolgoznunk:
1. András fotója ugye adott,
2. hál' Istennek van egy Kimis képünk is alapnak,
3. Lewis-ról viszont egy sincs a megfelelő szögből, csapattársáról ellenben, Heikki Kovalainenről van egy használható.


Szóval ezek az összetevők. Először is Heikki sisakját cseréljük már ki Lewis-éra, mert a sasszemű rajongók tuti egyből kiszúrják a hibát. Ugyanez igaz a kocsi rajtszámára is. Aztán rakjuk be Kimi mögé az aszfaltra, majd jöhet elébük András. Kész, küldöm is neki.
- Jó lesz, jó lesz, de nem lehetne hátul a reklámot is kicserélni? Tudod, a szponzoráció miatt...
Persze, hogy ki lehetett.


Így készült el a könyv borítója, melyen András a segítségemmel leelőzte Kimi Räikkönent - aki nem mellesleg a könyv előszavát is írta. A kötetet már csak ez utóbbi dolog okán is érdemes elolvasni, no és nem különben András egyedi stílusa, valamint a nem mindennapi élettörténete miatt is.